Varga Bertalan INTERLUDIUM című önálló kiállítása az utóbbi három évben keletkezett két műcsoport szisztematikus bemutatására épül.
A „Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak” /2024/ sorozat képeinek tagolását, formai alakulását egy banális dolog is inspirálta: a 3-as metró ajtóin és ablakain használatos, gumigyűrűvel keretezett, lekerekített sarkú üvegek. Az inspiráció nem is jó szó: inkább valami unalomig és észrevétlenségig megszokott, napi l
átványra való hirtelen rácsodálkozás ez. Az élmény lényege, hogy nincsenek önmagukban statikus formák és ezért minden látvány úton levést is jelent. A címválasztásnak ennél rejtettebb az értelme, William Blake: Menny és Pokol házasságához ismert soraihoz kötődik.
„De először ki kell irtani azt a nézetet, hogy az ember teste független a lelkétől; ezt a Pokol módszereivel fogom elvégezni, mert marószerekkel nyomtatok, amelyek a Pokolban egészséges és gyógyító hatásúak: leolvasztják a látszólagos felszínt, s feltárják az alatta rejlő végtelent. Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek. Mert az ember bebörtönözte önmagát, amíg végül mindent barlangja szűk hasadékain keresztül lát.” (Szenczi Miklós fordítása)
A képek apró színbeli, érzetbeli különbségekkel operálnak, nemegyszer az érzékelhetőség határán. A kiállítás címét egyszerre szánja ironikusnak és önironikusnak az alkotó, kicsit szembehelyezkedve a már mindenütt tapasztalható, harsány és csörömpölő, minden szempontból mértékvesztett és túlcsorduló vizuális világgal.
A kiállításon látható alkotások másik része a 2013 óta épülő, több variánst ötvöző Véletlen struktúra műcsoporthoz tartozik. Megtalálhatók közöttük kidomborodó, összegyűrődő, vonalhálót ábrázoló képek, valamint egy téglalapot modulként használó, annak átlóival variáló, háromszög és rombusz formákat megjelenítő művek is. Formailag látszólag eltérnek, de fókuszuk teljesen azonos.
Varga Bertalan gondolatait idézve: „A címválasztás összetett asszociációk eredménye. A hálók, melyek a munkáimat teremtik és tagolják, számomra az érzékelés kézenfekvő metaforái. A háló eszköz a külvilág „befogására”, ugyanakkor a test kiterjesztésének és meghosszabbításának ősképe, a ruhától az űrhajóig. A kő szintén asszociatív. Az átlókkal operáló, háromszög alakzatokat mutató képekre úgy vonatkozik, hogy ezek a munkák részben kötött, kvázi mozgásukkal és gazdag variációs lehetőségeikkel a kb. 252 millió évvel ezelőtt kipusztult trilobiták (háromkaréjú ősrákok) megjelenését, feltételezett mozgását juttatta eszembe, már az első ilyen darabtól fogva. A hangsúlyosabban hálóként megjelenő képeknél viszont a kő nem az eltűnt vagy lappangó élet sejtelme, hanem fájdalmasan konkrét, hiszen ezeknél a vászonszövet betakart magja beton.”
