A kiállítás címe egyszerre utal életkorra és a kiállított művek számára is. A frottázsművek melletti dátum árulkodó: legnagyobbrészt a 2014-es évszámot látjuk. Csak örülhetünk: ezzel a markáns együttessel új, erőteljes hangsúlyt kapott az egész életmű, és nem is akármilyet!
A műfaj, csakúgy mint a kollázs és a montázs esetében, az 1900-as évek első harmadát idézi: Ennek a korszaknak a megjelenésével tanultuk meg magukat a szavakat is: a kollázs a francia coller = ragasztani igéből származik, a montírozni, azaz egymás mellé helyezni nagyjából ettől az időtől fogva került be leginkább a filmek kapcsán a szótárunkba, összeállítani, összeszerelni, összevágni jelentéssel. A kollázs az anyagot szólaltatja meg, az anyagról magáról szól. A montázsban az alkotó és a néző intellektuális kapcsolata dominál – a néző be van vonva az alkotás folyamatába, és néhány kiválasztott motívumon keresztül elindul benne is egy gondolatsor, és képzettársítással túljut a motívumok közvetlen jelentésén. Persze nagyon sok mű esetén keveredik a két műfaj – és a művek megítélésénél nem is ennek eldöntése a legfontosabb. Egyszerűbb a dolog a frottázs esetében: kőre, fára, fémre, papírt teszünk, és valamilyen rajzeszköz (ceruza, kréta, stb.) dörzsölésével jelenítjük meg a felületről készült képet. Gyerekkori játékot idéz a technika: amikor egy pénzdarabra papírt helyeztünk és satírozással életre hívtuk a pénzdarab ábráját. Ennek az egyszerre tapintási és vizuális élménynek alkalmazása új felületi képeket segít felfedezni.
T. Szabó László ennek a technikának különleges megoldását kísérletezte ki: nem pár centiméternyi az a képsík, amelyet így életre kelt, képei nagy felületen (30-40-...80 cm-es oldalhosszúságokkal) engedik elkalandozni tekintetünket úgy, hogy közben sokszor figurális történetek is megjelennek a műveken. Plinius szerint „életünk első és középső részével a hazánknak tartozunk (kérdés, vajon mennyi időt jelöl egy-egy „rész”), az utolsóval magunknak. T. Szabó László esetében ez a címben is megjelölt kor, ki tudja, mi mindent takar? Mint önmaga életének őszinte krónikása, leírta csöppet sem könnyű vándorlásait a művészet körül, tanulmányokat és önképzést, a munka mellett sokszor küszködve vállalt továbblépést. Az ország különböző pontjain szervezett művésztelepeken barátságokat is adó mesterségben való elmélyülést, szakmai közösségekhez való kapcsolódást. Műtárgyak javításának, restaurálásnak élményét, mely szellemi öröm és az anyagokkal való intenzív kapcsolat is.
„ A tapolcai balzatmedence lett a legvalóságosabb műterme...” írja róla a barát, aki alkotótárs is más műfajban. A szűkebb pátria más, sokrétű kapcsolatot is hozott T. Szabó Lászlónak. A Tapolca-Diszelben kulturális fórumot teremtő Első Magyar Látványtár létrehozói, Gyökér Kinga és Vörösváry Ákos több szinten is inspirációt jelentenek számára. Az ő gyűjteményük darabjai Az aranykor emlékei sorozat szekvenciái. Olyan fragmentumok, amelyek egyenetlen felületeken megjelenő vésések, árkok, gubancos vonalhálók, különböző domborulatokból származó foltok véletlenszerűen kialakult ábrái. A „magunknak tartozó” életszakasz T. Szabó László életében lehet, hogy a figurális hagyományos táblaképek, a speciális felületeket benépesítő kollázsok és montázsok, a tárgyegyütteseket felvonultató asszamblázsok és objektek mellett ebben a nagy méretű frottázstechnikával készített művekben teljesedik majd ki? Ki tudja?”
Gopcsa Katalin művészettörténész
