onnan kéne eljutnom, hogy szurcsik józsef eredendően miért nem politikai festő, oda, hogy szurcsik józsef.
művészete miért zsigeri politikai művészet. nem abban az értelemben az, ahogy létező politikusokat fest meg akár ironikusan, bohócsipkával a fejükön, vagy éppen konkrét politikai üzenetet fogalmazna meg. hanem abban, hogy az embersége és szomorúsága miként válik politikai mementóvá. a mementó pedig ciklikussá, az ember magányának ritmusává.
mert szurcsik józsef, bármit is fessen, mindig a magányt.
rajzolja, karcolja, vési: a végtelen magányt szedi szét, rekonstruálja és csupaszítja műveiben, a magány metafizikáját teremti meg, a metafizikus magányt éli meg újra és újra. a magánynak teremt ritmikus emlékműveket.
szurcsik tömbemberei a végtelenben állnak, azzal szemben. amikor ketten vannak, és egymással szemben, akkor is egymásba kapaszkodva szállnak vele szembe, vagy éppen egymásnak feszülve, egymás hátán másznak fel a semmibe.
egymás szájában, ciklikusan, ritmikusan.
szurcsik józsef lebontja a társadalmi lélektan útvesztőit, tipizál, megragad és újraépíti a poklot, amit akkor hoztunk létre, amikor épp mást csináltunk. a pokol épp olyan, mint az élet: van benne egy ilyen piramisszerű építmény, és a tetején ott ül egy pincsikutya. azaz: aközben történik meg, hogy az érkezését várjuk
szurcsik józseg lélektani bestiáriumából elkerülhetetlenül következik a politika pokla. már amennyiben a korrupció a politika szinonímájává vált. vagy ha nem is szinonímájává, de valóságává
a jelenlévő művek a rendszerváltozás véget nem érő szürke zónájában, annak traumájából születtek. és azóta emésztik magukat. az alattomos valóság magányának traumájának művei, jelenünk teszi őket ebben a térben politikai művészetté. mi hoztuk létre, velünk marad. emésztjük és tápláljuk.
amennyire elmondhatatlanul felemelő és megtisztelő szurcsik józsef kiállítását megnyitni, éppen annyira magányos és szomorú teher egy általam nagyra becsült ember művészetének velejét a szintaxis eszközeivel leírni egy oldalban.
ha ez a megnyitóbeszéd performansz lenne, akkor szó nélkül, nyilvánosan magamra tetováltatnám szurcsik józsef egyik grafikáját a küzdők sorozatból. nem mondom meg, melyiket. de azt javaslom, hogy menjenek oda szurcsik autokratikus bestiáriumához, és válasszanak belőle maguknak egy figurát a társasjátékhoz.
de ne mondják el senkinek, melyiket választották. legyen meglepetés. tartsák meg azt saját magányuknak.
