„A nyolcvanas évek Erdélyében abban a kivételes szerencsében lehetett részünk, hogy megélhettük az 'Epoca de Aur'-t, az Aranykort Ceausescu rendszerének köszönhetően. Anno ez volt a hivatalos doktrína, ehhez kellett alkalmazkodni, e szerint élni, beszélni, így tekinteni sugárzó boldogsággal az életünkre, hiszen megvalósult az emberarcú szocializmus.
Felszámolták a tudatlanságot, a társadalmi különbözőségeket, a szegénységet és az analfabetizmust. Persze mindez nem mehetett végbe szükséges áldozatok nélkül, amit viszont mindenkinek kötelessége volt belátni, és elfogadni, hogy a személyes életében is megjelenhetnek apró nehézségek. Amin illett felülemelkedni. Groteszk és ellentmondásokkal terhelt világ volt, ahol városok veszítették el építészeti, nemzetiségi és emberi karakterüket, panelrengetegek, blokkok vették át a kertvárosi, avagy villanegyedek helyét, társadalmi rétegek süllyedtek alá. A megélhetés mindennapi problémát jelentett, jegyrendszerben vehettük a cukrot, kenyeret, olajat, vajat, tojást és húst. A lakótelepek ágyásai között elcsatangolt disznók és lovak legeltek, esténként pedig a panelekben lakó családfők, ha végeztek a Dacia szerelésével, moslékos vödrökkel indultak el a közeli pajták felé, hogy megetessék a kieső húsadagot pótoló malacokat. Nyaranta Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Nagyváradig minden utcát, teret betöltött a fővő lucskos káposzta illata.
A vendégszeretetéről híres Erdélyben új mondás harapózott el: vendéget hívni merészség, vendégségbe menni szemtelenség. A falvak lakói sem éltek nagyobb békében. Akinek a közeli városok gyáraiban akadt munkája, örült neki a mindennapos ingázások, navétázás ellenére. Mert önállóan gazdálkodni nehezen lehetett, azt hihetnénk, falun az élet könnyebb volt, de mindent be kellett szolgáltatni, ahogy itt Magyarországon az ötvenes években. A hagyományos világ erőltetett és kikényszerített felszámolása, a hivatalosan derűs életérzés és a hétköznapi valóság közötti ellentmondás feszítette szét az emberi életeket. A nyolcvankilences forradalom rövid ideig tartó eufóriát jelentett, ám hamar kiderült, hogy a kommunista rendszer maradandó károkat és máig tartó traumákat okozott. Ebből az élményből építkezik a Kolozsvári Iskola fiatal művészgenerációja, akik a kommunista félmúlt hatását művészi programmá emelik. Adrian Ghenie, Mircea Suciu vagy Serban Savu Európa-szerte ismert képi világot hozott létre. És ebből az élményből vélem eredni Székely Beáta művészetét is.
Székely Beátának nagy tehetsége és bátorsága van ahhoz, hogy ezt az élményanyagot elemelje a földhözragadtságtól. Az ikonok és a régi táblaképek, avagy más szakrális műveknek az aranya tűnik fel az egyik sorozatában. Az arany háttér soha nem a földi jelenlétre, soha sem a profánra utal, jelzi, hogy égi, szent dimenzióban játszódik a jelenet. Aranyfüstöt használ a paneleket ábrázoló képein, de így még terhelőbb lesz az az ellentmondás, ami a blokkok látványa, az azt létrehozó gondolat és a szentség között feszül. Nekünk ez a szürreális aranykor jutott.
Nem csodálkozom a másik sorozatán, a Bunkó poénokon, ez a monotípia sorozat jól illeszkedik abba a világba, ahol a panelek aranyban fürödnek. Groteszk figurák, akik a jég hátán is megélnek, descurcaretek, ügyeskedők, ahogy a románok nevezik őket. Nem lamentálgatnak saját nyomorúságukon, igazi túlélők. De már nem a hagyományban élnek. Különben is, a hagyományos világ már csak itt-ott jelenik meg. Inkább tűnnek egy olyan zóna lakóinak, ahol nem érvényesül a tradíció, ahol a túlélés törvényei alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez, és ahol az egyéni érdekek felülírják a közösség rendjét. Dráma, elesettség, magány. Ezópusz, a mitológiai kentaur és Európa, a csókjait már elcsókolt Múzsa. Mitológiai figurák. Tintaceruzával, akvarellel. Itt jegyezném meg, hogy a tintaceruza is a fentebb megrajzolt világunknak volt a sajátos eszköze, minden háztartásban előfordult, meg kellett nyálazni, hogy írni lehessen vele. Nem véletlenül választotta Beáta sem ezt az eszközt, a nagyszülői ház egyik relikviáját ennek a sorozatnak az elkészítéséhez, ebben az esetben a munkaeszköz kap nagyobb jelentőséget és emelkedik szimbólum-értékre, melankolikus felhangot is adva a kissé groteszk munkáknak.
A friss olajképekből most párhuzamosan Szolnokon nyílt kiállítása Beátának. Mégis ezek a munkák is jól reprezentálják azt az alkotói sokszínűséget, ami rá jellemző. Ahogy a rajzokban is megjelenik néhol valami a fotográfia világából, úgy ezeken a képeken is átszűrődik a testvérműfaj hatása. Pontosan, precízen, nagy figyelemmel és fegyelemmel elkészített művek. Az erejük mégsem a pontosságban rejlik, hanem abból a belső, feszítő, látomásos erőből, amely néha a legváratlanabbul üti el a nézőt. Egy-egy oldott, elhúzott ecsetvonás, másszor a színek finom hálója, egy-egy képi elem meghökkentő egymásmellettisége adja azt a többletet, ami megerősíti a képek valóságtól elrugaszkodó mágikus világát.
Székely Beáta az erdélyi élményekre épülő művészetében úgy nyúl a különböző toposzokhoz, hogy közben mentessé válik minden közhelytől. Nála Erdélyt nem a fenyvesek, a topográfiai szépségek, hanem a belső történetek drámái idézik meg. Azt az Erdélyt, amelyről már Hamvas is azt írja, hogy rendkívüli belső feszültségektől, gazdag rafinériáktól és a Tündérkert illékony, megfoghatatlan valóságától terhes, és amely egyaránt hordozza Bizánc és a Nyugat örökségét. Ebből a megfoghatatlan közegből indul ki, és ezt az örökséget magától értetődő természetességgel jeleníti meg úgy, ahogyan csak az igazán jó művészekre jellemző.”
Kovács Lehel festőművész megnyitószövege
A kiállítás az Erdélyi Napok rendezvényhez kapcsolódott
