Az ANZIX című kiállításunkon Szajkó István (1955 - 2025) legkülönbözőbb technikával készült műveit mutatjuk be az akadémiai évektől kezdve a legfrissebb alkotásokig.
Szajkó István Csonoplyán született. A művészet szeretete családjában mindig is jelen volt, először a zenei pálya iránt érdeklődött, harmonikázni és hegedülni is tanult. Tanulmányait végül a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán végezte az 1970-es években, ahol elsősorban figuratív festészetet tanult, mestere Nikola Reiser volt. 1978 és 1980 között Velencében, Párizsban, Madridban, Münchenben, Kasselben és Budapesten járt tanulmányúton. Miután visszatért Szabadkára, be kellett vonulnia a hadseregbe, ahol tengerészgyalogos kiképzést kapott. A katonai évek alatt Brioni szigetén egy hatalmas műteremet kapott, ahol akvarelleket és háromdimenziós képeket készített, később az itt készült műveket kiállításon is bemutatta. Szabadkáról először Budapestre költözött, majd onnan Lókútra, ahol több mint 30 évig élt és alkotott egy szépen felújított műtermes parasztházban.
Munkásságában meghatározó szereppel bírt a pasztellkréta, mely tájképeinek, csendéleteinek fontos megjelenítője. A pasztell számára a legelementárisabb festői technika volt. Előszeretettel használta elsősorban kisebb méretű képein; a nagyobb méretű munkákhoz inkább az olaj vagy akril festéket választotta. Képein egyaránt megjelenik a nyugalom, az erő és a feszültség. Tolnai Ottó egy írásában a „klorofill festőjének” nevezte, mert nagyon fontos és visszatérő elem volt számára a zöld szín, mely nemcsak a természet közelségét foglalta magában, hanem a tájat, a bácskai horizontot, a lókúti udvaron álló hatalmas fűzfát is, ami fontos motívum volt festészetében. Zöldje mindig sok színből tevődött össze. A természet mellett a kerékpár is gyakran feltűnt képein, ez gyerekkorához köthető, nagyapja gyakran járt ki a szőlőbe biciklivel, amit később megörökített.
Az ANZIX című kiállításunkon Szajkó István legkülönbözőbb technikával készült műveit mutatjuk be az akadémiai évektől kezdve a legfrissebb alkotásokig. Megjelenik a pasztell, olaj, akvarell, illetve a homok, a beton és különböző anyagok vászonra történő applikálása is a műveken. Olyan munkákkal is találkozhatnak az érdeklődők, melyek Magyarországon még nem szerepeltek kiállításon.
Több mint 40 művet bemutató tárlatunkkal köszönttük a művészt 70. születésnapja alkalmából.
A kiállítás kurátora: Dohnál Szonja szakmai igazgatóhelyettes, művészettörténész
Szajkó István: Anzix – Szajkó 70 című veszprémi kiállítás megnyitószövege
(Illés Andrea)
Szajkó István festőművész a valahai Jugoszláviában, Csonoplya nevű faluban született. E mondat minden „adata” és azok mögöttes tartalma fontos hatást gyakorolt a művész életének folyására és a művészetére: Jugoszlávia, a falu és a kétnyelvűség, a magyar és a szerb-horvát-balkáni kötődés egyaránt. Mindezek közül talán legfontosabb a falu – ami a természetközeliség, a családi kötelékek, az állatok, a növények, a fák, a föld, a természet legegyszerűbb szeleteihez való mély kapcsolatát sejteti, pl. egy farönkhöz, egy szalmabálához olyan finoman közelít a képein keresztül is, mintha egy portrét készítene róluk, de a városképei, pl. Szabadka ábrázolásain is a főszereplőkké váltak a fák, a fűcsomók... Mint amikor valami kitörölhetetlenül beleivódik az emberbe, úgy tör a mai napig a felszínre a falunak, a természetnek vagy Szabadkának – ennek az óriási falunak – az öröksége. A valahai poros csalánbokrok látványát magában mélyen össze is köti a pasztellkréta porával, mely színes porrá lényegült át az alkotásain. Talán ezért is a vonzódása a pasztellhez, mint a legősibb képzőművészeti technikához, hiszen gyermekkorában a por – a szó nem közönséges értelmében – mindenhol ott volt körülötte. A természet, a környezet legegyszerűbb szereplőinek adott „nemesi rangot”, s azokat a pille szárnyának finom porával meghintve bocsátotta útra, reptette ki a világba.
Bár tizenéves korában elkerült Csonoplyáról ő is és a családja is („egy borzalmas jégeső elverte a kukoricaföldünk teljes évi termését, így apámék úgy döntöttek, eladják a földet, elhagyják a falut, és irány Szabadka”), a kötődés örök maradt. Az újvidéki Iparművészeti Középiskola elvégzése után a zágrábi Képzőművészeti Akadémia következett. Ezek fontos évek voltak: olyan nyitott szellemiséget adtak neki, mely a kommunista tömbben példátlan volt akkoriban. A „jugók” utazhattak, nem voltak sem fizikailag, sem szellemileg korlátozva, legalábbis nem olyan mértékben, mint mi itt, Magyarországon; nem voltak tiltott zenék, könyvek is alig; és elérhetők voltak a Szajkó számára kamaszkorában oly fontos és a vizualitására nagy hatást gyakorló képregények is. Ezekből természetesen nem a történet ragadta magával, hanem a képek világa. A rajz- és festészeti technika tökéletesre csiszolásában, de leginkább a szellem feltöltekezésében nagy szerepe volt akadémiai mesterének, Nikola Reisernek, illetve a párizsi, madridi, amszterdami tanulmányutaknak, melyek csak még szélesebbre nyitották az ablakot a világra. És a művész szívta magába a látványt, s azt rögtön átlényegítette képpé: festett a párizsi Luxemburg kertben vagy a Szajna partján akvarellel, kísérletezett az anyagokkal, például beapplikálta a betont a képeibe, vagy egy-egy tárgyat, mondjuk a modell papucsát, saját pizsamáját vagy egy esküvői csokrot. Ez a kísérletezőkedv egész életútját jellemezte: festett képet az édesapja munkahelyéről származó műanyag zsákokra, a nagyszülőktől örökölt vászonra – a minap is épp egy ősrégi családi sifont feszített fel egy blindrámára –, a nagyanyai szekreter szúette ajtajára, mindenféle bútorlapra, fadeszkára, fémlapra, de a homokra festés művészete szintén igen különleges alkotásokat eredményezett, melyek közül párat itt is megtekinthetnek.
A Brioni szigetén tengerészgyalogosként eltöltött egy évnek is jelentősége volt: a négy évszak megélése a tenger mellett, a mediterrán táj változásának megtapasztalása fontos lelki és vizuális élményt adott, ráadásul nem vonta ki az alkotás folyamatából sem.
Bár maga nem tartozott művészcsoportokhoz sohasem, az élénk művészeti életéről is nevezetes Szabadka kiváló háttér helyszín volt az alkotáshoz – sok kiállítása volt itt, a városházi műterme pedig egészen a 80-as évek végéig biztosította neki az alkotás nyugalmát. Ebből az időből eredeztethetők színházi plakátjai, könyvillusztrációi, borítótervei, melyek az irodalomhoz, a költészethez való vonzódásának kifejeződései. Itt kell megemlíteni pár személyt, akiknek barátsága fontos volt nemcsak emberileg, hanem Szajkó művészete szempontjából is: Duranczi Béla művészettörténészt és első keretezőjét: Franzer Istvánt, az öreg Franzert, akinek belvárosi galériájában, akárcsak jelenlegi keretezője, Búza Misi galériájában, többször is alkalma adódott bemutatkozni.
Ez időből fakad a biciklimotívum is. A bicikli meghatározó látványa Szabadka városának, nem beszélve arról, hogy mint forma már gyermekkorától fogva lenyűgözte a művészt. Nem is a kerék körének szabályossága, hanem a körből fakadó ellipszis izgalmas nyugtalansága – ami számos Szajkó-képen megmutatkozik, legyen szó a sejtelmes erdei háttérben magányosan álló, a kocsma mellett „parkoló”, a szabadkai munkásegyetemnél sorakozó vagy épp egy mezőre vetett bicikliről. Mára egészen nyilvánvalóvá vált, hogy Szajkó Istvánra igaz: ő a bicikli festője. Izgalmas a forma, de izgalmas a belelátott történet is: Szarapka Tibor szobrászművész mondta egyszer, hogy a Szajkó-képek mindig titkot rejtenek. Hogy kerül egy látszólag „idegen tárgy”, egy bicikli az erdőbe? Hol a biciklista, mi történhetett vele? Én nem fogom a titkot megfejteni – mindenki a saját titkát vetítheti bele egy képbe, s képzeletben folytathatja a műalkotást.
Szajkó közel negyven éve él és alkot „kétlaki”-ként: Magyarország és a Balkán között, de sokat időzött az Adria vidékén, Németországban, Silt szigetén, Svédországban, Franciaországban és Hollandiában is. 1991-ben találta meg a maga magyarországi faluját, Lókutat, ahol megteremtette azokat a körülményeket, melyek ideálisak számára. A bakonyi táj, a mindent átható zöld belé ivódott – és ma már elválaszthatatlanul ott van mind a pasztell-, mind az olajképein. Ahogy mondani szokta: bárhogy keveri a festéket, valahogy mindig zöld lesz belőle.
Köszöntjük Önöket ebben az erőt sugárzó és erőt adó zöld szajkói világban. Köszönet illeti a Dohnál Szonját, aki becsalta e gyönyörű térbe a képek sarkában éneklő szajkó madarakat. Noha Szajkó Istvánnak több mint 150 egyéni kiállítása volt szerte Európában, többek közt Ljubljanában, Münchenben, Grenoble-ban, Saint Tropez-ban, Amszterdamban, legutóbb pedig Budapesten és Belgrádban, de ilyen átfogó, az egész életműre kitekintőt még soha nem rendeztek neki. Láthatnak itt műveket a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia éveiből, a 80-as évek szabadkai időszakából és a legfrissebb alkotásokból is, melyeken épp csak megszáradt a festék. A jellegzetes, szinte festői szajkói pasztellképek ugyanúgy megjelennek, mint a vászonra, fára festett olajak vagy a kísérletező kedvről tanúskodó kombinált technikák.
