Szilágyi László Utcagaléria
Sárdi Krisztina legújabb sorozata Az arcomra vagy írva címet viseli. A sorozat fekete-fehér képein fehér háttér előtt álló mindennapi embereket látunk: férfiakat és nőket, idősebbeket és fiatalokat, akik egy keddi piacnapon kerültek lencsevégre a veszprémi aluljáróban, egy rögtönzött fotózási helyszínen.

Sárdi Krisztina fotói Richard Avedon American West című sorozatát juttatják eszünkbe. Az amerikai Nyugat hétköznapi foglalkozásokat űző embereinek portréit, melyek esetében – hasonlóan a mostani kiállítás képeihez – a fehér háttérnek és a hatalmas méretnek köszönhetően a képek megdöbbenést, meghökkenést váltanak ki, felnagyítják a befogadó elé tárt élményt.

Sárdi Krisztina fotói nem idealizált képek. Nagy mértékben eltérnek azon műtermi alkotásoktól, melyeken a környezet, a beállítás komponálás, előre tervezés eredménye (igazolványképek, születésnapi, esküvői fotók), minek következtében az ember olyan arcát mutatja, olyan idealizált képet mutat magáról, amilyen a valóságban soha nem volna lehetséges.

Ennek kapcsán feltehetjük a kérdést, mennyire valóságos az, amit a fotókon látunk? A szubjektív vagy az objektív látás került-e előtérbe a képek készítésekor? Egyáltalán mi szükséges ahhoz, hogy hiteles portrét készítsen a művész? Alessandro Baricco Mr. Gwyn című regényében az író főszereplő elhatározza, hogy portrékat fog írni, melyhez azt a módszert választja, hogy közel egy hónapon keresztül napi több órában figyeli meg az adott személyt, mialatt „megismeri” őt – közben egyetlen szó sem hangzik el –, és ezt követően meg tudja írni az illető portréját. „Nézte őket. Sokáig. Míg meg nem látta bennük a történetet, amik ők voltak.” Mert, ahogy írja: „… mi nem szereplők, hanem történetek vagyunk.”

A veszprémi képek elkészítésénél nem volt lehetőség a megismerésre, nem a megismerés adta a portrék elkészítésének alapját. A fotóművész kiválasztotta a tömegből azokat az arcokat, melyek számára érdekesek, izgalmasak, valamilyen szempontból unikálisak voltak. A sorozat képeinek rendező elve három tényezőből tevődik össze: egyrészt a véletlen, másrészt a hely és az idő. Bizonyos szempontból véletlenszerű a kiválasztás, ugyanakkor szűkíti a halmazt a fotózás helye (aluljáró) és ideje (az a néhány óra, míg a fotózás tartott).

A sorozatnak egyfajta keretet ad a fehér háttér, mely felerősíti az egyes személyiségjegyeket, külső tulajdonságokat. Ezzel párhuzamosan fogalmazódik meg bennünk a kérdés, hogy a kamera mögött álló művész kivetíti-e előítéleteit a modellre? Ez az előítélet érvényesül-e a fotón, elrejtve ezáltal a modell valódi személyiségét? Kreál-e bizonyos történeteket az ismeretlen személyről, és kíváncsisága vajon meddig vezeti?

Freud szerint mindenkiben él egy ösztönös, amolyan gyermeki kíváncsiság, mely a művészetek esetében kifejezetten hasznos. Amikor a villamoson vagy a metrón ülünk, hasonló dolog megy végbe: az egyik leggyakoribb tevékenység az emberek méregetése, külső szociális kódok és layerek elemzése, mögöttes élettörténetek, emberi karakterek találgatása vagy gyártása. Az emberek arcára, megjelenésére (ruházat, testtartás, viselkedés, stb.) van írva az életük, amit a megfigyelő megpróbál leolvasni. A portréfotózás esetében a fényképezőgép legalizálja a megfigyelést, kíváncsiskodást, kódfejtést. A fotós kíváncsiságát ez esetben nyíltan vállalhatja.

De térjünk még vissza egy pillanatra a valóság kérdéséhez. Avedon azt vallotta, hogy a fényképezés művészete nem az azonosságra épül, nem képmásokat ad, hanem érzéseket, véleményeket mutat be. Létezik a művész és a világ, valamint az őket összekötő gép. Ez adja meg a lehetőséget a másképp látásra. Sárdi Krisztina fotói sem a teljes valóságot mutatják, de nem is feltétlen hamisak. A fotóművész „véleményét” mutatják a veszprémi, keddi napon piacra járó mindennapi emberekről. Az ő látószöge, vizuális tapasztalatai, élményei, saját víziói sűrűsödnek a képeken. Tulajdonképpen reprezentálja azt, amit és ahogy lát. Megpróbál az arcok mögül elővarázsolni valamit, amiben egyúttal ő maga is benne rejlik. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy hol keletkeztek a képek; melyik város, melyik aluljárójában − bárhol készülhettek volna. A hangsúly a portrén van, azon, hogy mit mondanak számunkra ezek az arcok. Közvetítenek-e érzelmeket, vagy inkább rejtőzködőek, zárkózottak. Maga a tény, hogy a „modellek” engedték magukat lefotózni, egyfajta bizalom a fotós felé, akinek felelőssége van a folyamatban, ugyanis a kiválasztott személyek eszközök célja eléréséhez. Nem tudták, mire vállalkoznak, nem volt idejük és lehetőségük arra, hogy önmaguk számára is tetsző arcot, képet, személyiséget mutassanak. Miért vállalták mégis? Mert a kiválasztás ténye imponált számukra, és azt sugallta, hogy ők valamiért különlegesek vagy mások, adott esetben pedig érdemesek arra, hogy lefotózzák őket. Egyfajta kiváltságként kezelték.

Az értelmezésnek azonban van még egy aspektusa: hogy mindezek ellenére vagy mellett, a sorozat fotói tagadhatatlanul korlenyomatként is funkcionálnak, egyfajta szociológiai, szociográfiai metszetet adnak korunk társadalmának egy bizonyos szegmenséről. Ám mielőtt a valóság megélésének illúziójába esnénk, ne feledjük Avedon szavait: „Minden fénykép hiteles. Egyik sem az igazság.”

 Dohnál Szonja

SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
SÁRDI KRISZTINA Arcomra vagy írva
Nemzeti Kulturális Alap