Egy vallomással kell kezdenem, nem vagyok Tóth Balázs Zoltán. Egy másik vallomással folytatva: Tóth Balázs Zoltán vagyok.
Megnyitómmal ugyanis, a sors különös és váratlan fordulataként, Tóth Balázs Zoltánt és megnyitóját helyettesítem, pontosabban igen pontatlan hasonmásként, egy rontott alteregóként tolmácsolom azt, amit gondolok, hogy Balázs gondolhatna, holott nem tudom, mire gondolt, mivel nem rendelkezem gondolatai írásos nyomával, tükörképével. Így egy olyan gondolati felületet tükrözök, amit nem látok, mert nem láthatok. Így jelen pillanatban sem önmagam, sem Balázs nem vagyok, és ezzel együtt mindkettő, csak egy ismeretlen felületen, nem-helyen. A tükörlabirintus önmagára visszahajló, önmagát másoló, tükröző logikájából következően, jelen pillanatban Balázs is csak részben önmaga, részben én.
Balázs távolmaradásának oka szintén a tükrözéssel kapcsolatos, hiszen feleségével, élete párjával, vagy egy régebbi értelmezés szerint, jobbik felével, tükörképével egy új élet eljövetelét várják, azaz önmaguk, génjeik továbbtükrözését a megszületendő gyermekben.
Jelen kiállítás bizonyos értelemben folytatása, egy más vetületben való továbbgondolása, tükre a 2019-ben, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban Dobokay Máté és Grászli Bernadett által rendezett, A fotográfia anatómiája című kiállításnak. Mindkét kiállítás a fotográfia alapelemeit, lényegét mutatja meg- és fel példaszerű szigorral és alapossággal. Míg a 2019-es tárlat egy sokrétűbb és főként kortársi fotográfiai diskurzust, analitikát tárt fel, a jelenlegi egy egyszerre szűkebb, koncentráltabb, de időben tágabb keretek között mozgó mediális gondolkodást.
Jelen kiállítás ugyanis egyetlen témakört, de talán a fotográfia legfontosabb problémáját járja körül, és ez a tükör, a tükrözés, a másolat. Teszi mindezt oly módon, hogy a kortárs magyar szcéna egyik legjelentősebb alkotója, Szabó Dezső legfrissebb, Copy című munkája teljes bemutatása köré rendez, rendel egy részben kortársi, részben történeti kontextust, amely a magyar művészettörténet igen fontos alkotóinak témába vágó alkotásaiból válogat. A kiállítás ekképp nem pusztán egy probléma kibontása, tükre, hanem a történeti és kortás kontextusok egymást újrarendező, újrakeretező mozgásának bemutatása is. Hiszen jobban és máshogy értünk egy kortárs művet, ha nem önmagában szemléljük, hanem kitapogatjuk esetleges kortárs párhuzamait, analógiáit, és történeti előzményeit, és viszont, a kanonizált művek is más dimenziót kapnak, más horizontban olvashatók újra a kortársi diskurzusok között.
Richard Rorty nevezetes könyvcímét parafrazeálva, amely szerint a filozófia a természet tükre („Philosophy and the Mirror of Nature”, 1979), elmondható, hogy a fotográfia, fluid lényegeinek egyik fontos, vagy talán még ma is legfontosabb elemeként, a természet tükre.
Megfelelő szögből nézve az egész fotótörténet egy csatamezőnek látszik, amelyben a fotó kétféle, mimetikus, tükröző és reprezentációellenes felfogása folytat vérre menő küzdelmet. Jelen kiállítás munkái sokféle úton és szofisztikált módszerekkel állnak bele, kerülik ki, aknázzák alá a problémakört, teljesen nyilvánvaló módon, nem a mimetikus oldalon, ám oly módon, hogy az alapmetaforát, a tükrözést viszont a messzemenőkig használják és kihasználják, felforgatva annak bevett értelmét. Hiszen láthatunk itt konkrétan tükröt tükröző művet, felismerhető alak tükröződését, szimmetrikus elrendeződését, emellett a legváltozatosabb öntükröző processzusokat, melyek legszisztematikusabbja éppen Szabó Dezső Copy című sorozata, amely a legtisztább és legszigorúbb módon, a kamerát kiiktatva, csak a papírral, vegyszerekkel, fénnyel dolgozva mutatja fel a fotográfia öntükröző, önmásoló sajátosságait. Ugyanennek a kérdéskörnek a másik, ha úgy tetszik, esetlegesebb, személyesebb, érzékibb, amorfabb alakulásait látjuk Dobokay Máté meggyűrt, majd kisimított fotópapírjain, amelyek bizonyos értelemben Hantai Simon festményeinek is tükrei, hasonlatai.
A tükrözés lényegét tekintve a legszorosabban összefügg a másolattal, másolással. A tükör ugyanis megkettőzi azt, ami elé kerül. Látszólag hű és torzításmentes képe, másolata a valóságnak, feltéve, ha elhisszük azt, amit látunk, az illúziót, hiszen ami a tükörben megnyílik, az egy illuzórikus tér, egy illuzórikus test, aminek nincs valódi tere, helye, ami nem megfogható. A tükör kerete, ahogy a fotográfiai apparátus optikája, egy absztrakt sémát kényszerít a valóságra, képben és struktúrában alkotja újra azt, aminek nincs kerete, se struktúrája, ami nem kép. Lemásol valamit, ami valójában nem létezik. A másolás, tükrözés ez esetben alkotás, konstrukció, vagy másként, erőszak azon a határtalan, fluid és háromdimenziós valamin, ami a valóság.
A kiállított, tükröket használó és kihasználó munkák többsége ebben az értelemben tautologikus, hiszen a fotográfia eleve a tükrözésben érdekelt aktus, abban tükröket, tükrözést használni, ábrázolni egy végtelen spirálhoz, labirintushoz hasonlatos. Tükör, amiben a tükör tükrözi, hogy tükröz. A médium önmagába zárul, eltűnnek a kivezető utak, csak a belső nyomok, lenyomatok, a belső tükrözés marad, azaz, a fotográfia nem mutat mást, nem mutat valamit, nem ábrázol, azaz nem próbál hazudni, csak azt mutatja, ami, önnön, sok esetben tapintható érzékiségű anyagiságát, anyagát. Olyan szimmetriákat és aszimmetriákat, amelyek csak itt és most, a papíron léteznek, és amelyeknek nincs közük a szavakhoz vagy a jelentéshez, mert önmagukba csavarodva, önmagukra vonatkozva, egy tisztán vizuális síkon megmaradva ellehetetlenítik, kioltják a verbális értelem iránti vágyunkat.
A tükör emellett az önismeret és az öntökéletesítés terepe is lehet, hiszen, önmagam szebbik felét tükröztetve eltüntethetem azt az oldalamat, ami nem tetszik, ami nem tökéletes, ami nem szimmetrikus. Hiszen a tükörszimmetria a rendezettség legmagasabb foka. Egy olyan kristályszerkezet, ami a természeti és nem az amorf, aszimmetrikus emberi formák tükre. A tükrözés, másolás, hajtogatás megengedi, lehetővé teszi szimmetrikus és aszimmetrikus labirintusok létrehozását.
A tükrözés a szédület helye, a realitás és irrealitás, a valóság és illúzió széttéphetetlen elegye, forgása. A Rorschach Image úgy nyújtja a fotográfia anatómiáját, hogy önreflexív hurkot alkotva tükrözi a fotográfiai tükrözéssel kapcsolatos változatos alkotói stratégiákat, mindezt úgy, hogy közben az alkotások egymás tükreiként is funkcionálva világítják meg egymást és önmagukat ötven év szédítő horizontján.
Cséka György Rorschach Image - megnyitó
