“Az elmúlt harminc év során keletkezett objektjeim, szobraim, képeim és papírmunkáim analitikus vizsgálata, akárcsak a munkafolyamatokat boncoló elméleti reflexió e munkák látszólag szerteágazó spektruma mellett is nyilvánvalóvá teszi, hogy munkásságom mindmáig megőrizte legfontosabb identifikációs jegyeit. E három jegy a pont mint egyedi forma, a pontraszter, valamint kézenfekvő következményként a kör.
E tetszőleges irányba bővíthető és szerkeszthető elemekkel – a kétdimenziós ábrázoláson túl – úgy érek el térbeli hatásokat, hogy az adott struktúrán belül variálom a különböző színalapokra helyezett pontok távolságát. Egy monokróm sík átfedése homogén raszterstruktúrával, a raszter eltolása és elforgatása aztán újabb, látszólag imaginárius, a munkasíkba továbbvivő vagy érzett dimenzióként belőle kimutató lépésekhez vezet. Számomra több mint logikus, hogy e témáknál maradjak, melyek az ábrázolási lehetőségek egész spektrumát foglalják magukban. E részterületek időben párhuzamos megmunkálása eredményeként a komplex műegész átfogó, jól leolvasható egységességéhez vezet, ami különösen kiviláglik, ha az eredmények kiállításokká rendeződnek egybe, és lehetőségük nyílik arra, hogy kifejtsék ezt a hatást.
A homogén raszterszerkezetű, négyzet, kör vagy ellipszis alakú megmunkálási síkok teljes körülzárása vonalakkal vagy szalagformákkal, egy-egy totális struktúra körülhatárolása kizárólag a képkeret által, miként az átlósan vagy párhuzamosan integrált raszterformák is mind-mind az egyetlen elemmel végezhető műveletek szerteágazó lehetőségeire utalnak. További eredményeimben nyitott raszterezéssel oldom fel a mértanilag rögzített körülhatárolást, a kör vagy az ellipszis kontúrját. Itt egy kifelé vagy befelé haladó, módosított pontméretű raszterstruktúrát használok, amely ebben a változatban is átélhetővé teszi a felületen létrehozott térhatást.
Képeim kapcsán gyakran esik szó transzcendens hatásokról. Ennek az említett, a raszterstruktúrákból kibontakozó térmélységek lehetnek az okai, mert e struktúrák ugyan kétdimenziósan épülnek fel, mégis harmadik dimenziót sugallnak. Ha pedig továbbgondoljuk, a látásfizikai és pszichológiai tényezőkön alapuló jelenségek nem létező mozgások érzékelését teszik lehetővé a kép alapvetően statikus területén. A képek a néző távolságától és látószögétől függően vibrálnak, vagy nyugalmi állapotba térnek vissza. Ez az érzékelés szubjektív és differenciált. Optikai jelenség, melyet a háttér, az alapfelület célirányos színkezelésével befolyásolhatunk. A raszter elforgatásával és az első raszterréteget az alap színével lefedve – a munkaeszköz elforgatási szögétől függően – a nagyalakú raszterátfedések egész spektrumát kaphatjuk, melyek mind optikai, mind technikai szempontból további vizsgálódások kiindulópontját képezhetik.
A körformából levezetett szobrok és objektek mindenekelőtt a volumen által meghatározott, térbe irányuló erejükkel fejtik ki hatásukat. Különböző műciklusaimban világosan definiált mértani nagyformák sorait rendezem egyetlen, komplex szoborrá. A hol perforációként bevitt, hol kitapinthatóan felhordott raszterminta itt a tárgy térrel való kapcsolatát fokozza. A fény és az árnyék, a csillogó vagy tompa színkezelés mind a harmadik dimenziót, mind a környezet hol gyengébb, hol erősebb tükröződését támogatja. Újabb, a kör ellipszisig vivő módosításaiból kifejlesztett formáim mind alap-, oldal- és felülnézetükben, mind keresztmetszetükben elliptikusan épülnek fel. Elölnézetüket eközben egy homogén raszterszerkezet határozza meg, melyet csövek sorba állított keresztmetszeteiből hozok létre. A csövek maguk átvezetnek a korpuszon és meggyőzően kötik össze formaalkotó külső felületeit. A néző e nyitott struktúrának köszönhetően pozíciójától függően beleláthat az objektbe. A szférikus forma – akár falra függesztve, akár földön fekve – a lebegő könnyedség benyomását kölcsönzi e munkáknak.”
Reinhard Roy
Frankfurt am Main, 2014
