"A Művészetek Háza Veszprém és az alapítvány három évtizede erős szakmai, baráti kapcsolatot ápol, másrészt a Művészetek Háza az alapításától missziójának tekinti a magyar magán- és közgyűjtemények értékeinek bemutatását.
Jelen esetben, csakúgy, mint az EGYÜTTÁLLÁS kiállítás esetén is, közbeszólt a világjárvány, ezért rendezzük meg kettőezerhuszonkettőben a MOST – VAGY című kiállításunkat.
A Látványtár hihetetlenül gazdag gyűjteményéből, műegyütteseiből jelen kiállításunkra képeket, festményeket, grafikákat, plasztikákat válogattunk. Mondhatjuk, hogy formailag „klasszikus”, tradicionális kiállítás várja a látogatókat. A válogatás mintegy száz év magyar művészetéből ad ízelítőt a szecessziótól, az avantgárdon, neoavantgárdon át a posztmodernig.
Akik jól ismerik a gyűjteményt, ők pontosan tudják, hogy a Látványtár raktáraiból számos izgalmas kiállítás rendezhető meg.
Vörösváry Ákos „szabad kezet” adott nekünk a válogtáshoz, a kiállítás koncepciójának formálásához és elmondása szerint a harminc év (30+2) alatt ez az első kiállítás, melynek műveit nem ő válogatta és/vagy rendezte. Ezúton is köszönjük a lehetőséget, a bizalmat és a közös munkát...."
Hegyeshalmi László köszöntője
"Termékeny együttállás
Képzeljék el, Vörösváry Ákos – innentől: Ákos – 1975 óta, vagyis 47 éve rendez kiállításokat; 1991-től az Első Magyar Látványtár égisze alatt. Ma már inkább brandet mondanánk, de a Látványtárhoz jobban illik az égisz. A kifejezés görög eredetű, Zeusz és Pallasz Athéné pajzsára utal, pontosabban a fából készült pajzs kecskebőr bevonatára, és a kecske – aigosz – szóból ered. Ha gyűjteményre gondolok, könnyen el tudnék képzelni benne egy ilyen pajzsot.
Ha jól saccolom, Ákos úgy száz kiállítás körül járhat. És képzeljék el azt is, hogy ez a mostani az első, melyet a Látványtár gyűjteményéből nem ő válogatott és nem is ő rendezte. Bár már sokszor említette: bizony jó volna, ha más, „külsős” kurátorok is kiindulópontnak tekintenék munkájukhoz az óriási anyagot.
Végül is nem kellett még egy fél évszázadot sem várnia, és lám, óhaja valóra vált.
Amit itt most látnak, Hegyeshalmi László és Áfrány Gábor válogatása, az ő szempontjaikat tükrözi. Ha a kiválasztott művészeket és a műveket sorra vesszük, olyan érzésünk támadhat, hogy egy modern magyar művészeti múzeum termeiben járunk.
De ez csak látszat, „mint– ahogy Kafka írta – [a] fatörzsek a hóban. Szemre simán illeszkednek csak, és egy kis lökéssel már odébb taszíthatnád őket. Nem, ez nem lehet, szilárdan kötődnek a talajhoz.” Ez a talaj itt a látványtári gyűjtemény; a látszat pedig az, hogy a benne lévő, a belőle „kinyerhető” művek valamiféle megfogalmazható rendszer szabályainak, például a művészeti kánon erőinek vagy a művészettörténet által rögzített értékhierarchiának felelnek meg. Kérem, higgyék el: szó sincs erről.
Ákos ugyanis szerencsés ember: döntéseiben szabad és szuverén – legalábbis amióta – khm, 40 éve – ismerjük egymást. Most azért meg is kérdezem: ez mindig így volt?
Az a helyzet ugyanis, hogy őt művészet és műtárgyügyben nem lehet meggyőzni. Meg lehet próbálni, egyszer megkíséreltem, udvariasan feszengett. Ha nem jön létre valamilyen – egyszerre érzelmi és a rengeteg műnézés miatt bizonyos fokig tudatos – kapcsolat, közös hullámhossz közte és az elébe kerülő mű között, minden érvelés, elemzés, hivatkozás hiábavaló: falra hányt borsó. Tehát a művek gyűjteménybe kerülése semmiféle „külső” szempontot, trendet nem tart szem előtt; és az csak a „termékeny együttállás” formája, ha bizonyos pontokon ez a személyes értékítélet és a közmegegyezés fedésbe kerül.
Egy rutinos kollégám – hogy kímélettel és némi önkritikával is fűszerezve utasítsa el az ezért-azért-kiállításért hozzá folyamodót – azt szokta mondani a produkcióról: „Izgalmas, de sajnos, nem találok vele kapcsolatot…” Hát igen, az ember széttárja a karját: ilyenkor nincs mit tenni.
A veszprémi válogatás jó alkalom az említett „látványtári” és a „múzeumi” gyűjtemények megkülönböztetésére, a szerzeményezés eltérő motivációinak hangsúlyozására, hiszen – néhány, a szabályt erősítő kivételtől eltekintve – olyan intézményi és kurátori szűrőt, vagy inkább hálót alkalmaz, amely itt és most egyféle „múzeumi merítést” hoz felszínre a gyűjteményből.
Ez teljesen más, új, a Látványtár eddigi kiállítási gyakorlatából hiányzó szempont, hiszen a közmegegyezés szerint is „múzeuminak” tekinthető darabok mellett-között ezúttal nem szerepelnek a szakmai értékhierarchiát figyelmen kívül hagyó, relativizáló, annak „orrot mutató” legkülönfélébb, a „magas művészet” territóriumából amúgy hiányzó artefaktumok, olyanok, mint például – ahogy már szó esett róla – egy kecskebőr borítású pajzs.
Szóval tekintsék úgy, hogy most egy látványtári szemszögből rendhagyó tárlatot látnak, egyféle elit válogatást. És ebből az alkalomból – néhány hónap erejéig, amíg így együtt lesznek láthatók ezek a művek – a műgyűjtők valószínűleg heves vágyakat éreznek majd...."
Andrási Gábor megnyitója
