Várgaléria
Kulcsár Ágnes képei számomra a valóság részei – nem úgy, ahogy természetesen azok, hiszen például most is itt vannak körülöttünk, kézzelfoghatóan, megsimogathatóan, főleg persze csak a tekintetünk számára.

Talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a világ szerves részei, azé a világé, amely látványok formájában összeáll számomra, legyen az a látvány kívül, belül, álom vagy emlékkép, műalkotás vagy egy táj, egy filmkocka vagy egy érdekes arcú ember a buszon. Vagy például egy Kulcsár Ági kép.

Egészen kicsi koromtól kezdve mindig volt Kulcsár Ági festmény, grafika körülöttem, és ezt az ajándékot tudatos döntésre váltottam felnőtt fejjel: egészen apró lakásunk 3 képe közül az ágyunk fölé Ágitól választottuk Tavasz című képét a társammal, és tudtuk, hogy ez nem csak a szemünkről szól. A lelkünk tart itt, az életünk tart itt, ez az ablak kell a falunkra, hiszen erre tartunk.

Ami abban a képben megfogott minket, az minden itt látható alkotásban megtalálható, így-vagy-úgy. Sajnos csak nagy és komoly szavaim vannak ennek a jellemzőnek a leírására, pedig Ági képeihez nekem jobban illene valami könnyed, finom, tavaszi, már langyos szélhez hasonlóan óvatos, a leírt jelenséget nem túlharsogó kifejezés…Talán az élettel-teliség, az életnek, s minden ÉLŐnek való örülés nem rosszak kezdetnek. Szó sincs súlytalanságról. Inkább játékról. Ahogy a természet is örök, noha szinte minden eleme évről évre megújul, tehát egyúttal rendkívül változatos is, olyanok ezek a képek is körülöttünk. Mérhetetlenül izgalmas változatai ugyanazon alapelemeknek, gesztusoknak, formáknak. Valami rendkívüli élvezet, az alkotásban való lubickolás érzete árad a művekből, ahogy látjuk, hogyan vett elő alap-formákat a művész újra és újra, hogy más árnyalatokkal, más motívumokkal, mondjuk nem levelekkel, hanem virágokkal, nem vonalakkal, hanem foltokkal, nem villámokkal, hanem pöttyökkel egészen más, mégis ismerős látványt hozzon elénk. Ellentétes típusú elemekből áll össze egésszé: a virágok formájának és színeik lágysága belesimul, avagy felszakítja a sötétebb színekkel, élesebb, geometrikus formákkal, gyakran ék alakú hasíték formáját használó alakzatokat, felületeket. A már-már naturalisztikus pontosságú rajzos részek között tökéletesen helyet érdemelnek a már-már, vagy egészen konkrét gyermekrajzi elemek.

Egészen saját univerzumot épít Kulcsár Ágnes – épít, szó szerint is, hiszen a kollázsok, csomagolópapírokkal, saját korábbi művei darabkáival komponálást kívánnak, szerkesztést. És mintha ez a világ tőle akár függetlenedve is tudna áramlani bármilyen felületre. Ahogy gömbökre, korongokra kúszik ez a látványvilág, ahogy túlcsordul a kereten, azt érezhetjük, hogy csak azért nem folyik rá mindenre, mert van benne szemérem.

Én rendkívüli módon oda vagyok a történetekért, a tanulságért, a csattanóért. És talán éppen azért rajongok Ági képeiért, mert  - általában – történet, az emberi alak bevonása nélkül visznek el a létezés legszebb dimenzióiba. Egyáltalán nem csak a szemnek szólnak, szerintem elvét, elveszít valamit az, aki nem érzi a képekben a teremtés erejét – a teremtését, amelyet Ági hajt végre, és a világ teremtéséét, amely leképeződik a művekben. Éppen azáltal, hogy a nagyon is konkrét, felismerhető, hajszál pontos formák, részletek keverednek absztraktabb képi részletekkel, vonódnak be nem látható, nem kézzelfogható dimenziók. A kozmosz, amely minden gömbön ott domborodik. A fák, virágok színek, vonalak és színfoltok titkos élete.

Ezek a képek, noha tele vannak, mégis rengeteg helyet hagynak nekünk. Ránk van bízva, hogy eldöntsük, szerintünk mit is látunk. A mi dolgunk, titkunk, kincsünk, hogy milyen élmény, érzés idéződik fel a műveket szemlélve. Miénk a lehetőség, hogy saját ritmusunkban fejtsük fel a részleteket, nézegessük a különböző típusú látványok harmóniáját.

Egyik kedvencem a Csillag-kép, amelyben a világ alap-ellentétei, a világos és a sötét, mint akár nappal és éjszaka, a meleg tavasz és a hűvösebb tél is jelen vannak. A sötétvörös és a napraforgók a forró nyarat  idézik, a vörösesbarna az őszt. Egy nap, egy év, akár egy élet teljessége, szakaszai is eszünkbe juthatnak.

Mert hát persze, hogy azért keresem a történetet, a csattanót, a levonható tanulságot. Szerencsére a képek nem hagyják magukat: ahogy említettem, nincs ember – csak az, ami körülveszi, beszövi világát. (Ha és amíg hagyja.) Nincs perspektíva, azaz nincs képmélység, tehát nem kelti a látható természeti valóság illúzióját a kép, hanem leplezetlenül átugorja a tér kérdését, és így a hétköznapok másik dimenziója, az idő is kikerül a képből. Másik koordinátarendszert nyitnak a képek, átléptetik a nézőt egy mesés, kitalált, komponált, szabályoknak fittyet hányó, a messzit a közelivel, a hideget a meleggel, a konkrétat a vázlat-szerűvel könnyedén egybeszövő, a dolgok lényegét, világunk létezésének végtelen örömét sugárzó univerzumba. Amely mégis, mégis, olyan ismerős, olyan otthonos. Akár most látjuk először, mégis azt érezhetjük: a miénk.

Jó tárlatnézést kívánok!

Somogyi Zsófia

Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ
Kulcsár Ágnes Kerek Világ