A kiállításra készült képzőművészeti alkotások, kollázsok nagy része a közelmúltban készült. A kollázs a 20. század avantgárd művészeti mozgalmainak egyik jellegzetes műfaja. A technikát a kubisták, a dadaisták, a szürrealisták is gyakran használták.
A kollázst készítő híres művészek közül ezúttal csak Max Ernst, Kurt Schwitters, Kassák Lajos, Robert Rauschenberg, Jacques Villeglé nevét említjük… A kollázst készítők munkássága sok szállal kapcsolódik a pop arthoz, a graffitihez és a street arthoz. Fenyvesi Ottó több mint negyven éve készít kollázsokat, első munkáit a punk fanzinek ihlették. Azóta egyre jobban belebonyolódott ebbe a műfajba. A Balaton partján, Lovason él és alkot.
www. fenyvesiotto.hu
Fenyvesi Ottó így vall kollázsairól
„Én a valóságot egyfajta kollázsként fogom fel. A hagyományos, narratív univerzumban mindig volt egy első és utolsó fejezet, kezdet és ideiglenes vég, és voltak az egyes eseteket meghatározó magasabb rendű szabályok, a történetet pedig valamilyen tanulság zárta le. Ezzel szemben áll az utóbbi évtizedek társadalmi valósága, amelyet a digitális világ közvetít, és amelyben az események egyidejűleg történnek, különböző szándékok érvényesülnek, illetve az események gyakran előre láthatatlan módon követik egymást, és nyilvánvalóan anélkül, hogy az adott keretek között lenne meghatározó kezdetük vagy végük. A vizuális média, a „kommunikációs anarchia” fragmentálja és diverzifikálja az emberi észlelést. A termelési, hatalmi és tapasztalati kapcsolatokban végbemenő változások a társadalmi élet, tér és idő anyagi alapjainak átformálása felé konvergálnak. Az információ korának áramlattere uralja az emberi kultúrát. Az idő időtlenné válik, mivel a technológia által történő időmegsemmisítés irányába tartó társadalmi tendencia kiszorítja az ipari korszak időlogikáját. A tőke cirkulál, a hatalom irányít, az elektronikus kommunikáció keresztülörvénylik a kiválasztott, távoli helyszínek között lebonyolódó cserék áramlatain, miközben a darabokra hulló tapasztalat helyhez kötött marad. A technológia összesűríti az időt néhány véletlenszerű pillanatba, így megbontja a társadalom folyamát és „dehistorizálja” a történelmet. Ugyanakkor napjaink virtualitása leépíti, testetleníti a szociális kapcsolatokat. Ezt a problémát próbálom a magam művészi ösztöneivel és képességeivel megragadni. (…)
Walter Benjamin szerint a sokszorosíthatóság a művészet és az ember deszakralizációjához vezet. A tömegek bekapcsolódása a kulturális fogyasztásba egyértelműen a szórakozás (entertainment) és a bulvárosodás irányába mozdította el a dolgokat. A műtárggyal együtt az ember is könnyen gyári futószalagra kerülhet, elvesztvén a lét egyediségének és egyszeriségének fennkölt tapasztalatát, az emberi élet szentségének tapasztalatát.
Érdekes, hogy az ember deszakralizációjával párhuzamosan emancipációs jelenségek is zajlottak, bővítették az emberi szabadságjogokat stb. Az 1960-as és ’70-es években a nagyszabású transzgresszió során, a tömegkultúra ellenében ellenkulturális jelenségek tűntek fel (a rock and roll, a hippi és a punk), amelyek a „határok áthágását” és a „nagy tagadást” hirdették, miközben felerősítették a hibrid identitást és a fragmentációt is.
A megszokott régi értékrend helyett össze nem illő életfelfogások keveredtek szabálytalan, változó és nehezen körvonalazható terekben. Az ezredforduló nagyvárosainak összképe inkább kollázs, mint csendélet. Egy hatalmas kollázs kellős közepén élünk. Ebben az „antropológiai kollázsban” elfoglalt helyünk és identitásunk tudatában rendezzük el és határozzuk meg az elemeket, valamint azt, hogy ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz a gyakorlatban. A sokféleség és a különösség közepette egyre inkább a „kollázs-létforma” határozza meg érzéseinket, gondolatainkat, ítéleteinket. Egyre inkább elveszünk a legkülönbözőbb szándékkal és módon létrehozott információk hatalmas, szinte végeláthatatlan dzsungelében. Iszonyatos az információáradat, nemcsak a nyomtatott sajtóban, a tévében, a rádióban, de most már az interneten is mindenki löki a szöveget. Egyfajta tiltakozásul, ösztönszerűen feldarabolom ezt az óriási szövegtengert, és próbálok belőle kedvemre való dolgot, valami új konstrukciót létrehozni – amely a kor szellemiségét is megragadja. Nehéz feladat ebből a gigantikus információs hiperprodukcióból kiválogatni azt a pár drágakövet, amely tényleg értékes, és amely nemesebbé, gazdagabbá teszi a magamfajta értelmiségit. (Kicsit olyan ez, mint a „békebeli” aranymosók munkája: sok fáradság, kevés eredmény.)
Az emberi kíváncsiság és figyelem azonban rohan tovább. Még több információ zúdul ránk. A mozgókép időtapasztalata egyre türelmetlenebbé teszi a vizuális információzuhatagban élő befogadót. A kortárs világérzékelés egyik legradikálisabb tapasztalata, a gyorsaság, a sebesség kezelése „mozaik-tudatra” kárhoztatja az embert. Hölderlin fivérének azt írta: „Minél fenyegetőbben ásít körülöttünk a szakadékként tátongó Semmi, vagy az emberi társadalom és tevékenység ezernyi ügye, ami alaktalanul, lelket és szeretetet nélkülözve üldöz és emészt, annál szenvedélyesebben, hevesebben és erőteljesebben kell ellenállnunk.”
Időnként nekimegyek a cunaminak, s megpróbálok az árral szemben úszni. Ilyenkor anyagot gyűjtök, válogatok, szelektálok, szabdalok – és építem a saját kis „kollázsvilágomat”, amelyben jól érzem magam. „Valami bennem ezt miveli” – mondhatnám Catullust megidézve. Az úgynevezett „használat-paradigmával” szemben én „kritikai szemmel” tekintek a valóságra, tehát a kollázsaim ösztönös, „ellenkulturális” reakciónak tekinthetők.
Mások írták Fenyvesi kollázsairól
Balassa Péter: „Fenyvesi Ottó művészete erős, érdekes, radikális”.
„Fenyvesi Ottó költeményeiben oly tisztán megvilágított és ezért megfoghatónak mutatkozó emberi tematika Fenyvesi vizuális munkáiban kicsúszik az egyöntetű megítélés kötöttségei alól, globális szintre emelkedik, és természetszerűleg kapcsolódik az avantgárd hagyományhoz. Nem az idealizált világot körvonalazza, ellenkezőleg: a problematikusat, a neurotikusat, az értelmét keresőt, az elbizonytalonodót.”
Szombathy Bálint (Art Lover): Az olló és a ragasztó művészete – Fenyvesi Ottó kollázsai
„Fenyvesi Ottó képzőművészeti alkotásai az ikonográfiai stabilitás és a képrombolói attitűd szervesülésének példái. A városi nomádok, az urbánus gerillák és az utcai graffitisek zabolátlan ritmusokkal kísért, harsány képekkel, foszforeszkáló színekkel láttatott posztindusztriális mitológiai gyűjteménye a most közszemlére bocsátott kiállítás. Az átsurranások ösvényeinek feltérképezése, az elslisszolási útvonalak fürkészése, a street art eszköztár, a graffitis festőpaletta alkalmazása voltaképpen a művészeti hierarchia és a kulturális szeparáció tarthatatlanságának a demonstrálása. A biztosítótűkkel és láncokkal lazán egymáshoz fércelt rock- és punk-partitúrák elementáris erejű installációjaként, verbo-voko-vizuális szimfóniájaként egyaránt felfogható művek az idegenség, az idegenszerűség pólusaira, végleteire koncentrálnak. Az ismerős, a megszokott és az idegen folytonos helycseréire, globális balettjére, amely nem hagyható abba, nem állítható le tetszés szerint, hiszen éppen a folyamatos felcserélődés kínálja az egyetlen lehetőséget arra, hogy megkülönböztethessük és nyugodtan elfoglalhassuk ezeket a mindannyiunk számára nyitott pozíciókat, tárva maradó réseket, járatokat. Fenyvesi Ottó 20.-21. századi kulturális talizmánjai, okkultista folyamatábrái, ezredvégi abraxasgemmái talán nem is annyira komor lenyomatok és látomások, talán nem is annyira keserű fragmentumok és álommásolatok az emberi testről, az élvezet-gépezetről, a konzumerizmus bábjáról, a két lábon járó időzített bombáról, a biológiai pokolgépről.
Virág Zoltán: Expanzió és explózió (Fenyvesi Ottó precíz tablói)
Kassák Lajos szerint: „A művész által konstruált, alkotott valóság nem egyszerűen élvezeti cikk, hanem életünk fejlődésének vagy alakulásának fontos társadalmi tényezője.” Fenyvesi kollázsai többszörösen is utalnak a figyelem manipulációjára, a valóságot megkonstruáló közbeszéd minőségére. A médiahulladék avantgárdos átesztétizálása Fenyvesinél nem csap át társadalmi utópiába. Kassák konstruktivizmusát Fenyvesi dekonstrutivizmussá alakítja. (…)
Fenyvesi kollázsai szöveges és vizuális labirintusok. Van-e középpontja ezeknek a labirintusoknak? A bikafejű rém, Minótaurosz ott bukkan fel, ahol centralizálni akarjuk az anarchikus képvilágot. Amikor a saját elvárási horizontunknak megfelelően átideologizáljuk, egyjelentésűvé, homogénné egyszerűsítjük a heterogén nyelvi és képi tartalmat.
Fenyvesi utóbbi kollázsain a szövegtorlaszok legtöbbször betűroncsokká, és végül pontokká, hamuvá porladnak. A konkrét költészettől kölcsönzött betű-poétika a médiakritika része. A betű nem pusztán vizuális és fonetikus jel, hanem roncs, a pont, az elhamvadás előtti utolsó megnyilvánulás. Persze, fordítva is működik, a jelentés nélküli pontból keletkezik a betű, a szó, a mondat, az elbeszélés, a kép. „Mivé lesz mind e zaj?", kérdezhetjük Fenyvesi egyik korai versmondatával. A kollázs pedig nem válasz, hanem „masszázs”. A részletek megfigyelésének diszkrét bája éberré teszi a tudatot.
Orcsik Roland: Kollázs-masszázs
A tárlat 2025. augusztus 24-ig tekinthető meg.
