Fenyvesi OttóFeedback és kollapszus kollázskiállítás

A mindennapi nyelvben gyakran használjuk ezt a kifejezést, de a mögötte rejlő mélységek és mechanizmusok sokszor rejtve maradnak. A visszajelzés a kommunikációs folyamat elengedhetetlen része, amely lehetővé teszi, hogy az üzenet küldője információt kapjon arról, hogyan érkezett meg az üzenete, milyen hatást váltott ki, és szükség van-e korrekcióra.
A KOLLAPSZUS a latin „collapsus” szóból ered, amely az „összeomlás” jelentést hordozza, és a „collabi” (összeomlani) igéből származik. Az orvostudományban a kollapszus általában egy hirtelen és súlyos egészségügyi állapotot jelöl, amikor a szervezet nem tudja fenntartani az alapvető életfunkciókat, mint pl. a vérnyomás vagy légzés.

Fenyvesi Ottó (1954, Gunaras, Bácska, Jugoszlávia) az Újvidéki Egyetem magyar tanszékén és a Nyugat-magyarországi Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán tanult. „A falak beszélnek” című diplomadolgozata a graffitivel és a street arttal foglalkozott.
Az Újvidéki Rádió lemezlovasa és szerkesztője (1975–1991) volt. Dolgozott újságíróként, irodalmi folyóiratokat és tévéműsorokat szerkesztett. Első verseskötete 1978-ban jelent meg. Tizenöt könyv szerzője. A Szépírók Társaságának és a Magyar Írószövetségnek tagja.
Kollázsokat 1981 óta készít. Egyéni kiállításai Veszprémben, Budapesten, Szegeden, Balatonfüreden, Újvidéken, Topolyán és Chicagóban voltak.
A József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége javaslatára 2015-ben irodalmi munkásságáért József Attila-díjban részesült.

Fenyvesi Áron megnyitószövege:
Feedback és kollapszus
Fenyvesi Ottó: Feedback és kollapszus. Művészetek Háza. Szilágyi László Utcagaléria Veszprém, 2026.05.07.

Mindenekelőtt fontosnak tartanám tisztázni még az elején a beszélő pozíciómat, mivel ma nemcsak egyszerűen művészettörténészként vagyok jelen ezen a ceremónián, hanem a művész fiaként is. Ez nem elhanyagolható tényező és némiképp bonyolítja is a helyzetem. Lenne módom persze éppen ezért de-, vagy épp remisztifikálni a művész pozícióját, személyes történetek mentén megnyitni, megközelíteni Fenyvesi Ottó univerzumát, gyerekkori banális történeteket, fura megfigyeléseket megosztani, amit csak a közelség vagy az együttélés mentén tapsztalunk egymásról, de igyekszem majd kicsit egy szakmaibb és a privát szempont között oszcillálni. De az mégsem fog menni nekem a továbbiakban, hogy egyesszám harmadik személyben emlegessem az apám a szövegben...

Mindenekelőtt had osszam meg önökkel az én első és talán legfontosabb dilemmámat apámmal kapcsolatban, amire nyilván nem csak én gondoltam gyerekként, hanem másnak is szöget ütött ez a fejébe: Az én apám hogy lehet költő, aki verseket ír, és képzőművész is egyszerre, aki ragasztgat, történetesen kollázsokat -, amiket néha be is pöttyöz, vagy mostanában meg már át is fest?

Ebben az identitásban - ami természetesen kiegészül a polgári foglalkozásként űzött szerkesztéssel, újságírással, szervezkedéssel - van szerintem a kutya elásva, ha fogalmazhatok ilyen banálisan. Ma, a hiperspecializáció korában egyre kevésbé elképzelhető, kivitelezhető, egy ilyen identitás. Ma már nem csak egyszerűen újságírók például az emberek, hanem sportújságírók, akik maximum a sporttal példálózva szólalnak meg más témában, nem pusztán filozófusok, hanem analitikus filozófusok, akik elnémulnak Szent Ágoston hallatán, vagy kézsebészek, akik elfordítják a fejüket, ha a szívről van szó, nem sajtósok, hanem social media managerek, akik csak posztokban tudnak gondolkodni, de egy a4 komplexitású szövegben már nem, stb. nem ragozom. Azt szerettem volna érzékelteteni ezekkel a példákkal, hogy mintha egyre inkább a részekhez értenénk csak, nem az egészhez - és egy végtelen specializáció mentén zajlana le az életünk.

Az én apám ehhez képest meg egyszerre költ, művészkedik, szerkeszt, szervez, kicsit mesebelinek is hat néha, hogy van ilyen egyáltalán. Ez a mesebeliség mintha nem is az ezredforduló környéki logika szerint való volna - hanem apám mintha amolyan kihaló félben levő reneszánsz emberként több identitást is magába olvasztana. Persze ha felnőtt fejjel jól meggondolom ez nem példa nélküli a művészettörténetben és kultúrtörténetben: elég csak iderángatnom legkézenfekvőbb példaként Kassák Lajost, akiről ki tudná megmondani, hogy költő volt-e ő inkább, vagy képzőművész? Netalán forradalmár vagy szerkesztő? Ugyanígy: Kurt Schwittersnek a merzbaujai, a kollázsai fontosabb művek, vagy a felhangzó versei, az Ursonatei? Vagy, hogy apámhoz korban közelebbi példákat emlegessek, ki fogja azt megmondani, hogy Ladik Katalin valójában inkább költő, vagy színész, mint képzőművész, vagy Szkárosi Endre - aki néhány éve nincs már köztünk sajnos - performer, műfordító, egyetemi tanár, vagy költő? Ezeknek az embereknek a művészi identitására vonatkozó kérdések nem megválaszolhatók a mai specializációs logika mentén. Abból a szempontból viszont fontosak, mert arra mindenképpen rávilágítanak, hogy nem csak az én apám kapcsán feltehetők -- így vélhetően kell, hogy legyen erre a művészeti pozícióra, identitásra egy univerzálisabb magyarázat.

Egyfelől ajánlanék egy idegen szót, amit régebben nagyon gyanakodva közelítettem meg, de idővel rájöttem hogy teljesen ártalmatlan, mi több egyre izgalmasabbnak hat legalábbis számomre... Holisztikus. Amikor először kóstolgatjuk, akkor kicsit jógásnak, spritiuálisnak de valójában a bauhaus szellemébenfogant eszme. Minden egyben és egyenrangúan van jelen benne.

Ez a holisztikus azért kulcsszó számomra az apám művészete kapcsán, mert ez a holisztikus szemlélet világít rá arra, hogy valamit egyben, nem szétszálazva, a teljes összefüggés-rendszerében kell néznünk, vagy megfigyelnünk, nem lehet részeket, részleteket leválasztani belőle: pontosabban lehet, csak nincs értelme -- mert nem tudjuk a részletből megérteni az egészet. Ha az apámnak valaki csak a kollázsait ismerné és a költészetét egyáltalán nem, teljesen más következtetéseket vonhatna le a személyére, művészetére vonatkozóan. De mivel a kettő folyamatosan kölcsönhatásban van, nincs nagyon értelme egymás nélkül külön  vizsgálgatnunk őket. Kicsit olyan lenne ez, hogy egy abszurd hasonlatot mondjak, mintha csak a medúzákról szerzett ismereteink alapján próbálnánk meg látatlanban következtetéseket levonni a teljes földi ökoszisztémáról, és el sem tudnánk képzelni, például hogy van szárazföldi élet. Lehetetlen feladat.

De kezdek nagyon messzire elkalandozni, visszatérnék szorosabban vett tárgyunkhoz: az apámhoz. Az én holisztikus kulcsom része az is, hogy apám egy olyan generációhoz tartozik ahol nem volt feltétlenül adott és elérhető minden társadalmi réteg számára - hogy a magyar kissebségi létről ne is beszéljünk - a hozzáférés a művészeti képzéshez. Mi több, hogy mást ne mondjak család-politikai okokból többen el is voltak zárva ettől. Nem véletlen, hogy az 1980-as évek kultúrájában, ellenkultúrájában, ha úgy tetszik megannyi „polihisztor”, reneszánsz ember, másképp a szó legnemesebb értelmeében „amatőr” művész jelenik meg. Az apám generációjában az 1980-as években sajátos kultusza lett a rendszerenkívüliségnek, ennek a legtisztább amatőr szemléletnek, annak, hogy attól, hogy valaki nem vesz részt hivatalos oktatásban, attól még nem feltétlen kevesebb, mi több morális értelemben még hitelesebb is lehet, mint az aki a rendszer része. A valódi dedikációt a művészetben apám generációja számára nem a doktori fokozat elérése jelentette, hanem az, hogy valaki nem tanul művésznek, költőnek sem igazán, de mégis annak a harcnak szánja az életét, hogy ezekké váljon. Aztán persze az is egy izgalmas kérdés, hogyha apám ma lenne 20 éves, vajon ugyanazt gondolná-e világról? És biztos, hogy verseket kezdene-e írni és nem mémeket farigcsálna, de ez annyira spekulatív már, hogy abba is hagyom.

Ugyancsak fontos és apám művészi identitásának és pályájanak megértéséhez fontos tudnunk azt is, hogy az 1970-es évek végén, az 1980-as évek folyamán a magyar irodalomban főnixmadárként újjáéledt a konkrét vizuális költészet. A konkrét vizuális költészet egy furcsa hibrid műfaja a 20. századnak, és olyan alkotásokat jelöl, amik ugyan betűkből állnak mégis „olvashatók”, vagy még inkább „nézhetők” képként is. Apám mintha ezt a gondolatot terjesztette volna ki sajátos eszközeivel egész életművére. Én legalábbis ezt gondolom, érzem. A kollázsai ugyanis egyszerre olvashatók versként, ahogyan a versei sajátos kollázsos vizuális logikákat lendítenek mozgásba. Kurt Schwitters értelmetlenné szabdalta a XX. század elején az újságok, plakátok szavait, az apám a XXI. század elején viszont új értelmet akar adni nekik, érdekeset fordult e téren a világ. Ez nagyon fontos, enélkül nem láthatók meg az összefüggések. A kollázsokon ugyanis nemcsak egyszerűen képek lesznek a szavakból, mert a szavak továbbra is jelentéssel bírnak. A szavak, írás logikája nem függesztődik fel, csak elvizualizálódik. Vannak itt popkulturális referenciák, nem veszíti el a jelentését, sőt éppenhogy felerősödik, rivaldafényt kap a Rock and Roll, az Einstürzende Neubauten, a Silly Symphonies, Berlinale, Kollapszus, Feedback, stb. Aztán vannak itt idegen szavak, amik mindig is az egzotikussal kacérkodnak, attól függően, hogy tudunk-e franciául, spanyolul, vagy ciráda számunkra egy szerb ciril betű, vagy jelentéssel bíró szó áll-e össze belőle.

Szóval valahogy apám művészete az írás logikájába van ágyazva, vannak benne képzőművészetiesnek ható elemek, meg sok ornamentikusnak ható részlet terel minket abba az irányba, hogy képekként nézzünk ezekre a hibrid konstrukciókra – De legalább ennyiszer a versei is tartalmaznak vizuális elemeket. Elég csak most hirtelen például az Amerikai improvizációk c. kötet töredékeire gondolnunk, ahol kukacok, egyéb írásjelek, tarkítják az írott nyomtatott szöveget, mint a kollázsok pöttyei, színfoltjai. Szóval valahogy apám holisztikus művészetszemlélete mintha azon alapulna, hogy nagyon eszkétikusan, lényeglátóan jelentéseket, üzenettöredékeket toljon az arcunkba. Érezte már az 1990-es években írt verseiben, hogy néha még egy emailnyi terjedelem is sok lesz, és csak messenger töredékekkel kommunikálunk majd egymásnak. Furcsa, mert egyszerre láthatom korszerűnek és időtlennek, azaz korszerűtlennek ezt a gondolatot. Egyszerre mcluhani és gutenbergi a nyomtatás és a média logikájával az írásbeliség hagyományához kötődni és még jó ösztönökkel belekapni a digitális kultúrába. De azért a tiktokig már nem merészkedik el, teszem hozzá félénken. De nem is kell, mert a művészet sohasem csak a jelen puszta lenyomata, a jelen referenciális ábrázolása. Másról szól: apám akár versekben, akár kollázsokban megtalált és gömbölyű kavicsokká csiszolt szavainak, mintha még így is több értelme, realizmusa, morális tartalma lenne, mint annak a társadalmi, vagy politikai valóságnak ami körülvesz minket. És a valóság az makacs dolog, a történelemben az egyre inkább a valóságtól elszakadó Rómát pillanatok alatt bedöntötték a barbárok, az ugyancsak hasonló cipőben járó Rokokót lefejezte a francia forradalom, a koncentrációs táborok csendje elnyomta a weimari köztársaság nagyvilági lármáját. Egy veszprémi aluljáróból nehéz megmondani mi lesz a jövő, de nem is ez a feladat, hanem csak annyi hogy megköszönjem, hogy eljöttek és az apámat ünneplik velem, úgyhogy ezennel akkor meg is nyitottam a kiállítást.