Várgaléria
Balogh Csaba az az idealista, aki szerint a művészet nem pusztán ránk vetett kabát. Szemben korunk művé-szetfilozófiáinak „laza”, posztindusztriális borúlátásával a művészet pozitív, „modernista” szemléletét vallja és tartja önmaga számára követendőnek.

Bölcsen mellőzve az erőlködés zsákutcáit, szűk keretei között a teljesség igényét helyezi fokmérőül alkotásai elé. Az ízekre szabdalt, poszthisztorikus létben, az idézetek és részigazságok világában egyetemleges kijelen-tések megfogalmazására törekszik. (Bár maga is belátja, sok fogalmunk tényleg nincs az Egészről.) Még akkor is, ha sokszor tényleg csupán a popkultúra „mirelit közhelyei” szolgáltatnak alapanyagot számunkra. Célja még-is az, hogy az általa felmutatott kórkép lehetőleg túlmutasson napjaink töredékességén. Az örömteli „tuning” és trendi „softline” őszinte tolmácsolása helyett – vagy inkább azon túl – részletekből és azok újrarendezéséből táplálkozik művészete. Az ok-okozat folyamatábráin átívelő, ha tetszik, metanarratív összefüggésekbe állított munkáin egy univerzális világ képe dereng fel.
A képek univerzuma – az antik festményektől a modern klasszikusokig és a saját művekig – mint nyersanyag kerül felhasználásra az átfestés által. A talált részletek, az átfestés szövete, valamint a műtárgyak körforgásának szubjektív felvillantása azonban önmagában kevés muníciót jelentene a művész számára. A régi és az új maté-ria mozgatásához, elegyítéséhez egy „kívülálló”, ha tetszik objektív álláspontot keres. Chirico, Morandi, valamint a magyar művészet félmúltjából Barcsay művészete segítette hozzá ennek az álláspontnak a megleléséhez.
Akárcsak a fenti nevek, a festészet médiumából kiindulva egyfajta esszenciális lényeglátással alakította ki saját stílusát Balogh is. Művészetében nem feltétlen az egyéni látásmód a domináns, sokkal inkább az a magatartás, melyre a nyugodt szemlélődés, egyfajta lecsendesített, kontemplatív, a tárgyat és a hordozót egyaránt érvénye-sülni engedő magatartás a jellemző. Képalkotási módszerének lényege – legyen az akár szellemi, akár materi-ális természetű – az anyagnak folyást engedő attitűd. Ez az magatartásforma, a művészeti „matéria” tematizálása, akárcsak Morandi vagy Barcsay esetében, nála is elsősorban formai kategóriákon keresztül történik. Ilyen a tér, a forma vagy éppen a szín problematikája. Ezekkel az alapvető művészeti kérdésekkel törekszik az egyes korstílusok és művészettörténeti jelenségek, valamint saját festészetének esszenciális egybefűzésére.
A színkeverés és a színkomponálás korszakról korszakra változó elméletei, technikái elsősorban üvegpalettái kapcsán tematizálódnak művészetében. Ezek a paletták nem csupán a Tuning című kiállításnak voltak legfon-tosabb kellékei, de alapanyagul szolgálnak több objektjéhez is. A 12+1, (2011), a Face to face (2013), a 0.1 Fibonacci, (2013), a GEO (2013) vagy éppen a Spirit (2014) című munkái olyan alkotások, melyek esetében a paletták nem térben, egy installáció részeként, hanem hagyományos kétdimenziós hordozóra készülnek. Az üveg transzparenciájából adódóan ezeken a mozaikszerű, leggyakrabban geometrikus térformákat alkotó műveken a színek „belső fénye” dominál. A szabadjára engedett kevert vagy keveretlen színfol-tok közvetlenül utalnak
s vonják be a palettákat életre hívó, restaurált műal-kotásokat a percepcióba. Mintha egy enciklopdikus igénnyel összeállított mintakészlettel állnánk szemben, ahol az újkortól, a 20. század közepéig készült alkotások uralkodó színspektrumai egy közös „gyújtópontban” kevered-nek egymással.
Egyfajta univerzalitásra törő igényt jelölnek ezek a színkeverés rekvizitumaiból készült alkotások. Nem is vélet-len a 12+1 biblikus, vagy a 0.1 Fibonacci számsor témaválasztása. Akárcsak a pohárba helyezett meghívók vagy a Lengyel Intézet körei esetében, a kultúrtörténeti utalás esszenciális lenyomatait adják – a tárgykultúra és a műalkotások reciklikus körforgásának vizuális lenyomatait.
A forma és ezen keresztül az anyag problémája ugyancsak a reciklitás viszonyrendszerében jelenik meg alkotásaiban. A festményein megjelenő formai megoldások a művészet- és kultúrtörténeti vonatkozásokon túl a tárgyakat újraértelmező szellem nyomaként értelmezhetők. A műalkotás – kiterjesztve a problémát –, akár-csak egy tárgy, jeleket hordoz, értelemmel társul, majd lassan fizikai és szellemi értelemben is erodálódik, hogy egy későbbi időpontban újra jelentést kapjon valami előre nem látható által. Ez a körforgás a mű- és használati tárgyak újrahasznosításának lehetőségét és egyben történelmi szükségszerűségét is előrevetíti. Egyfajta „öko-fundamentalista” gondolkodásmód körvonalazódik munkáiban, amely a napjainkban egyre égetőbb s lassan társadalmi problémává váló környezetvédelmi és geopolitikai aspektusoktól sem mentes.
Nem véletlen, hogy legfrissebb munkáival kapcsolatban már nem elégedett meg a művészet- és a kultúrtörté-net „zárt” rendszerén belüli pozíciófoglalással. Szakítva a korábbi gyakorlattal, úgynevezett auraszobrai készíté-se során már nem klasszikus műalkotásokkal és kultúrtörténeti aspektusokkal „dolgozik”. Némiképp tágítva a művészi problémafelvetés határait, a fogyasztói társadalom tárgyfetisizmusának rekvizitumaiból inspirálódott a szobrok létrehozása során.

Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit
Balogh Csaba Kompozit