Hegyeshalmi Lászlót, aki harminc évvel ezelőtt alapító „atyaként” ott volt a műhely megszületésénél, az itt is megjelent "oldalbordáinkat", akik elviselnek bennünket, "szaktársainkat", akik "járják" a magyar vidéki művészsors rögös útját, egyáltalán mindenkit, aki ma , itt betért a Csikász Galériába.
Az Ajkai Grafikai Műhely 1982-ben alakult. A műhelyt 6 képzőművész alapította, amelynek szakmai munkájában az évek során több tucat, mára már neves grafikusművész is részt vett. Kéri Imre grafikusművész 1990-ig irányította a műhely művészeti tevékenységét. 1985-től a nyári művésztelepek nemzetközi rangot vívtak ki. Az évek során megfordultak bolgár, finn, német, erdélyi képzőművészek.
Az Ajkai Grafikai Műhely a kezdeti évek múltán egyre inkább elmélyült abban a látszólagos hallgatásban és csendben, amelyben a munkái megszülettek. Tagjai érlelődtek, nőttek az egyes életművek, mindenhol, ahová az élet vetette őket, helyt kellett állni, helyet kellett foglalni. A műhely működött, s bár számos kiállítása volt országszerte és határainkon túl, a szakmai visszajelzések elemzése csekély. Ám művészettörténeti példák sokasága alapján jól tudjuk, hogy művészi kvalitás és elismerés nem jár karöltve. A művészi kvalitás egyik legfontosabb esszenciája a műhely esetében a sokszorosító grafikai technikák ismerete, a technikák mesteri alkalmazása és megbecsülése. Ma sokszor halljuk, hogy a kis rendszerek és közösségek, az átfogó, belátható léptékek, a megélhető értékek és teljességek ideje lejárt. A műhely léte, története rácáfol erre, olyan közösség épült, ahol érték a személység, hagyományos értéket őriz, egyben újakat hoz létre. A műhely nem csak alkot, de tanít!
Ma nyíló kiállításunkra 53 alkotást hoztunk, amelyek az utóbbi két –három évben készültek, s zömében mindannyian részesei voltunk megszületésüknek. Az egyedi képgrafikák és a sokszorosított grafikák nyári alkotó telepeink alkotásai, ahol módunkban áll e technikák alapos megismerésére, a műfaji keretek feszegetésére, kísérletezésre. Mára az ajkai grafika egyet jelent a hagyományos sokszorosított eljárások minőségi védjegyével, a technika alapos tudásával és alkalmazásával. A technikailag elkülöníthető rézkarc, aquatinta, aquafortis, cinkmarás, hidegtű, mezzotinto, repesztés olyan szakmai ismereteket, hosszú idő alatt kialakuló gyakorlatot igényelnek, amely mai rohanó világunk felgyorsult mindennapjaiban teljesen ambivalens, a van fél órám, rézkarcolok egyet teljesen lehetetlen, azt meg persze ki vállalja, hogy ehhez egy élet kevés. A képek feliratain láthatjuk, hogy a technikai határok fokozatosan feloldódnak, az egyik kiindulópont, de más technikával teljesedik ki az alkotás, hogy aztán egy harmadikkal megkapja a végső formát.
Pilinszky írja valahol: „Megnyilatkozni azt hiszem megnyílást jelent, ahogy beszélni igazán beszélni, a hallgatást, meghallgatást. Röviden nyitottságot. Ismerd ezt a beszédet és ezt a hallgatást, mely több mint mi vagyunk.” A külső szemlélő számára valami mindig hiányzott, valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan teoretikus és ezzel megfogható művészeti cél, egy idea, vagy egyszerűen csak egy ok, hogy ez a számunkra is hízelgő iskolateremtő szándék lelepleződjék, de soha nem mentünk bele az okoskodó levezetésekbe, az önkényesnek vagy logikusnak ítélhető interpretációkba, az ikonográfiai párhuzamokba és vonatkozásfelmutatásokba, amelyek valamilyen formában biztosan fellelhetők, megtapasztalhatók a közösségen belül. Az Ajkai Grafikai Műhely mindig befelé tágult inkább, mint pántlikázott szervezete legyen a helyi művészetcsinálásnak és ez segítette, hogy együtt maradhatott ez a maroknyi ember. Persze, és ez a legfontosabb: mindenki élheti és művelheti kis világát, megcsinálhatja önmagát. A kötődés emberi maradhatott, barátság és nem érdek.
Ma már elmondhatjuk, hogy a jelenlévő alkotók a rajzművészetnek, ennek a Raffaellótól, Dűrertől kezdődően teljesen önálló létezési formának igen alapos ismerői. Mi több, alig van a grafikának olyan változata, alig van a műfajnak olyan része, amelyet művészeink ne használnának, ne ismernének, s talán azt is meglehetne kockáztatni: ne szeretnének. A jó grafikusok, nézzék csak meg a rajzművészetet, sajátos természetű lények. Vagy öntörvényű és saját természetű értéket teremtenek, vagy vállalt feladatként a kor szószólói, törekvéseinek fölerősítői, hasznos illusztrátorai. Azért talán megvonható valaminő konzekvencia, hogy a művészi szemlélet, a világlátás és a korszellem által determináltan, a határozott, több évtizedes munkássággal hitelesített művészi szándékokkal és törekvésekkel vezérelten, persze egymásra is hatva van az ajkai grafikának kollektív tudata és formája. A kérdés, hogyan és miként van jelen, ami van.
Nézve a képeket, egymás mellett-felett-alatt, vagy akár egymás takarásában is – kicsi és nagy, színes és fekete fehér, figurális vagy absztrakt. Nem arról van szó, hogy a nagyobb eltakarná a kicsit, (az egyszerűség kedvéért maradjunk e példánál) hanem, hogy a kicsi nincs felnagyítva – természete szerint kicsi – bogarászni van kedvünk nézése láttán, így aztán éppenséggel azonos lehet a naggyal. Megfeleltethető az egyik a másikkal. Egyáltalán azonosítható, a szándék tetten érhető. Éppen ezért mindenki más és mégse, és e sokszínűség a kvalitással együtt adja a közösség művészi értékét. Mindenki egyedi, még akkor is, ha óhatatlanul egy-egy ember hatása felerősödik, de a hatás beépül, beleszólhat az alkotófolyamatba, mássá teszi az egyedit, még egyedibbé, és elkészül a mű, ami csak akkor válik szellemivé, ha egy másik ember megért ebből valamit, amit egy másik ember hozzátesz magából. Ezért van értelme 30 évnek, a múltnak és a mának. Ezért kell mindig feltámadni és újrakezdeni, és ezért lesznek közöttünk olyan emberek, akik egy kicsit furcsák,valami művészfélék, akik együtt is jól érzik magukat – talán ebből merítenek erőt, hitet, akaratot, azért, hogy ne csak mások írják a művészettörténetet, hanem helyben íródjék mindenki örömére. Köszönöm a figyelmet!
Csabai Tibor megnyitón elhangzott beszéde
