Ulrich Erben életművét öt évtizede a művészi folyamat következetes sűrítése, valamint a szín, a forma, a fény és a tér közti összefüggések határozzák meg. Az 1940-ben Düsseldorfban született, ma ott és Olaszországban élő művész a kortárs német képzőművészet legfontosabb alakjai közé tartozik, s a „konkrét művészet“ és a „színmező-festészet“ nemzetközileg elismert képviselőjeként tartják számon. Ezek egyike sem a látványt képezi le, hanem új valóságokat talál ki, és mindenestül a művészet saját eszközeire, a formára és színre koncentrál. Erben azonban különbözik a többi konkrét művésztől, amennyiben nemcsak az elmélet vezérli, hanem a látvány is, így a tájemlékek vagy a színélmények ösztönzését is elfogadja.
A fiatal művész az urbinói, velencei, hamburgi, müncheni és berlini akadémiákon folytatott tanulmányokat, majd tájképeket festett – ezek alkotják későbbi képzőművészeti munkásságának kiindulópontját. Az úgynevezett Fehér képek sorozatával – melyek 1977-ben szerepeltek a VI. kasseli Documentán – Erben az 1960-as évek végétől végleg lemondott a tárgyi ábrázolásról. „Úgy jutottam el az absztrakcióig – magyarázta a művész a KUNSTFORUM-nak adott interjújában –, hogy figurális képeim egyre inkább átalakultak. Immár nem az ábrázolt dolgok érdekeltek, hanem a tér, a kompozíció, a szín és a konstrukció kérdései, vagyis az ábrázoláson kívül eső fogalmak.“ A tájmotívum elmaradása egy időre a színtől való eltávolodással járt együtt. Ezek a fehér, ám semmiképp sem monokróm képek abból az elképzelésből születtek, hogy a művész minden valóságábrázolástól és mindenfajta képzettársítástól mentes képeket hozzon létre. A lealapozott vászon a fehér átfestésekkel kioltott színfelületekkel került kontrasztba, a minimális árnyalatokkal operáló képek így zavarba ejtő térélményeket idéztek elő, és a szem észlelőképességének határait feszegették.
Az 1970-es évek végétől aztán visszatért a szín Ulrich Erben műveiben, aki képkoncepcióját is kitágította: intenzívebben épített a szín térbeli effektusaira, melyek mindenekelőtt a festett és festetlen felületek egymásmellettiségéből merítették kifejezőerejüket. A teljes színpaletta kibontására aztán a Prima Vista-munkákban került sor, melyeknél a művész »alla prima«, azaz egyvégtében, javítások nélkül hordta fel a színeket. Erben soha nem dolgozott kizárólag egy színnel, monokróm módon. „Soha nem jutna eszembe– mondta az említett KUNSTFORUM-interjúban –, hogy egyetlen színnel készítsek képet. Mindig szükség van egy másodikra vagy harmadikra, amely szemben áll vele. Ha a barnával kékeszöldet helyezek szembe, függőségek jönnek létre – ezek immanens részei munkámnak –, egyszersmind pedig egyensúly és nyugtalanság is, amelyek sorsdöntőek az összhatás szempontjából. Számomra az a fontos, hogy színhangzatok, ugyanakkor diszharmonikus konstellációk is létrejöjjenek.” Erben ehhez hozzáteszi: „Én nem úgy dolgozom, mint Ellsworth Kelly vagy Imi Knoebel, akik határozottan egy szín mellett foglalnak állást, hanem tónusokat, hangzatokat vagy disszonanciákat hozok létre.“ A szín így skálájának teljes terjedelmében, szépségében, egyszersmind ellentmondásosságában, harmónia és disszonancia közti egyensúlyában érvényesülhet. A duktus intenzitásából adódóan úgy tűnik, mintha a festés folyamata spontán módon zajlana, valójában azonban pontos koncepciókra és megfontolásokra épül, melyek nem adnak lehetőséget utólagos korrektúrára.
Az emlékezet színei az a sorozat, melyet Erben az 1980-as évek végétől kezdett el és megszakításokkal máig folytat. A művek teljes mértékben a táj és a tér feltételezte látástapasztalást tükrözik, köszönhetően második, olasz hazája színklímájának és az Alsó-Rajna- vidéki táj színspektrumának. Azt mondhatnánk, hasonlatosak Mark Rothko vöröses képeihez, amelyeken visszatér a korábbi orosz Lettországban töltött gyermekkorában megtapasztalt égi jelenségek atmoszférája. És Rothkóhoz hasonlóan Erben is a dolgok látható részén túljutva akarja megtalálni az utat, lemerülni ezek mentális eredetébe és művészi eszközeivel absztrahálja a táj konkrét képét.
Nem véletlen, hogy Erben több kiállítása (pl. »Amit látok«, Von der Heydt Museum, Wuppertal 2004.) még címében is gyakran utal azokra a vizuális élményekre, melyeket a művész közvetlenül tájakhoz, többnyire ifjúságának színhelyeihez kötődve átélt. Erbennek mind Az emlékezet színei ciklus művein, mind a későbbi, látszólag teljesen absztrakt képeken mindannyiszor sikerül kevés formai eszközzel, egy vízszintes vonallal vagy asszociatív színválasztással tájbeli térré átértelmezni a képfelületet. Legújabb, még tovább redukált képeivel Ulrich Erben különleges látásélményekre csábítja a nézőt. Időre van szükség hozzájuk, lassú, nyugodt nézelődést igényelnek, ezáltal pedig érzéki gondolatimpulzusokra és érzelemmozgásokra serkentenek. Soha „nem hatnak üres, a szín szelleméből merített gondolati konstrukciókként, hanem mindig a tapasztalatból nyert, titokkal teli élménymezőkként“, amint Heinz-Norbert Jocks megállapítja. Szín- és formatörténésük saját gondolatokat, képzettársításokat és belső képeket ébreszt, melyek a nyugodt-meditatívtól a dinamikus-aktívig az érzések széles skáláját teszik átélhetővé, s a szemlélőt résztvevővé változtatják. Erbennek ebben az alkotói periódusában számos papírra, pergamenre és kartonra készült munkája keletkezett, melyek részint önállóan, részint sorozatban kerültek bemutatásra – mint legújabb munkáinak egyike, a 2012-es Le mura.
Ulrich Erben egyik legutóbbi kiállítása a Lust und Kalkül (Élvezet és számítás) címet viselte. Valóban ez a két fogalom egyesül munkásságában, az örömteli csapongás és a rendszerben történő gondolkodás. Képei – alapszerkezetüket tekintve – geometrikusan megformáltak, azaz szigorú számításoknak vannak alávetve, színkezelésükben viszont a burjánzó határvonások féktelen öröme határozza meg őket. Walter Vitt ezt a jelenséget találóan olyan, a természetből ismert folyamathoz hasonlította, „amikor egy pontosan körülhatárolt kerti ágyás fölött átveszik a hatalmat a növények: tavaszi kibontakozásuk, sarjadásuk, virágzásuk, burjánzásuk és növekedésük kioltja a kertész által teremtett rendet.“ Tegyük hozzá: ez a jelenség ott is érvényes, ahol az egyszerű képi elemek racionális struktúrája az üresség és a telítettség, a zártság és a nyitottság kapcsolatrendszerében létezik. Itt sem a formák nincsenek alárendelve a színeknek, mint például Barnett Newman esetében, sem a színek a formáknak, mint például Piet Mondriannál vagy a konstruktivizmus sok más képviselőjénél. A szín és a forma Erben képein elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. Sem a szín nem határozza meg a formát, sem a forma a színt, ezek sokkal inkább kölcsönös, dialektikus függőségükben jelennek meg.
Erben munkái egyszerre szűkszavúak és összetettek. Forma-, és struktúrakészlete áttekinthető, a fantáziadús kombinációk révén ugyanakkor újabb és újabb megoldások sokaságának kidolgozását teszi lehetővé. A jellegzetesen egyszerű kompozíciók semmiképp sem leegyszerűsítettek. Olyan egyszerűség ez, melynek szuggesztív ereje immanens ellentéten alapul: a látszólag egyszerű váratlanul bonyolultnak bizonyul, az ismétlések variációkká, a formai konstellációk szüntelen váltakozásává alakulnak át. Erben művészete ugyan a modernitás hagyományának elkötelezett, ám túlmutat azon; az analitikus absztrakció módszereit alkalmazva alakítja át a tiszta szín és tiszta forma esztétikáját és tölti meg azt érzelmekkel. A racionális eljárások imént idézett, kiállítás címbeli számításához érzéki fundamentum társul. Ráadásul minden képből kiérezhető az egzisztenciális alap. Erben abból indul ki, hogy a néző ne csak vizuálisan rekonstruálja, amit lát és észlel, de belül is élje át, hogy a műalkotás egy olyan világ része, melynek alapstruktúráit ki-ki magában hordozza. A szín és a forma mind összetevő elemeiben, mind egész struktúrájában érzéseket, emlékeket, asszociációkat közvetít, és egy olyan szférához rendelődik hozzá, melyben a néző saját élménygazdagságához kapcsolódva, végső soron maga fejezi be a képet. Mindez Ulrich Erben művészetének humánus magvát alkotja, és ezzel együtt hozzájárul a kortárs művészetben elfoglalt kiemelkedő helyéhez.
Alexander Tolnay
