Techno/TópiaFOTOTAXIS 3.

A meghívott kiállítók olyan, a jelenünket leginkább érintő, ugyanakkor mindinkább aggasztó jelenségeket vizsgálnak, mint a biológiai test, a természet, az antropocén, a kollektív emlékezet lehetséges jövőbeni formái, a poszthumán ill. a spekulatív ill. ún alternatív valóság, valamint az ezekhez kapcsolódó legváltozatosabb technológiák.
Emellett nem kevésbé – önreflexív módon – magának a fotográfiának és a technikai képnek a mindinkább alapjaiban átalakuló szerepére a mesterséges intelligencia és a generatív valóság korában.
Az előző nagysikerű No/Body/Nem/Test című válogatás a női test kortárs reprezentációjával foglalkozott, női fotográfusok munkáit bemutatva. A mostani 2025-re tervezett kiállítás a rögzített kép technikai és technológia alapú problémáit vizsgálja.

Techno/Tópia
A Technikai Kép Jövőképei
A 21. század képi látásmódját sosem tapasztalt mértékben határozzák meg a technikai képalkotó és –rögzítő eszközök. A legkülönbözőbb kamerák, drónok, műholdak, a generatív mesterséges intelligencia-szoftverek, és a legváltozatosabb módon képet előállítani tudó rendszerek.
A kiállítás néhány jellemzőnek szánt alkotói gyakorlatokon keresztül járja körül, hogyan alakítja át a technikai kép a nemcsak a valóságról, hanem a képről alkotott fogalmainkat, általa hogyan teremti meg saját utópiáit és disztópiáit.
A Techno-Tópia nemcsak a képtechnológiák által az észlelhető valóság dinamikus átalakulását, de a képek mögött rejlő hatalmi struktúrákat, hibákat és torzulásokat is vizsgálja. Mit is hívunk innentől képnek, kinek az álma, és kinek a rémálma ez az új vizuális világ?

Kiállítók:
Kőműves Csilla, Kiss Richárd, Varga Viktor–Váczi Lilla, Deim Balázs, Biró Dávid, Toldi Emese, Ákos Levente, Németh Domonkos Tamás
A meghívott kiállítók a MOME, a METU, és a MATE végzett hallgatói, illetve az FFS-tagjai.

Kurátor: Gerhes Gábor
Társkurátor: Áfrány Gábor

Megtekintető: 2025. november 16.

kép: VÁCZI LILLA – VARGA VIKTOR
enteriőrfotó: NÉMETH DOMONKOS TAMÁS

Cséka György megnyitószövege:

Techno/Tópia - A Technikai Kép Jövőképei

Azon gondolkoztam, amikor olvastam a kurátori szöveget, néztem a projekteket, hogy kurva vicces, mennyire és mindig ugyanott tartunk, ugyanott vagyunk – vagy ahogy a népi mondás nyomja: ott vagyunk, ahol a part szakad -, hogy a fotográfiai vagy valamilyen módon onnan származtatható képpel mindig baj, probléma van. Mintha a Mátrix nevezetes jelenetét nézném, amikor újra és újra elmegy ugyanaz a fekete macska, a glitch a rendszerben.

Ha digitális a kép, az a baj, ha analóg, az a baj, ha manipulálva van, az a baj, ha nincs manipulálva, az a baj, ha gépek csinálják, az a baj, ha én csinálom az a baj, ha hazudik, az a baj, ha igazat mond, az a baj, ha nekem azt jelenti, az a baj, ha neked mást, jelent, az a baj, ha semmit sem jelent, az a baj, ha túl sokat, az a baj, ha van hozzá szöveg, az a baj, ha nincs hozzá, az a baj, ha nem fotózunk, az a baj, ha fotózunk, az a baj, ha Barthes-ot olvasok, az a baj, ha Flussert, az a baj, ha szétrobban az agyatok, amíg ezt hallgatjátok, az a baj, ha nem robban szét és csak néztek, mintha Donald Trumpot látnátok gördeszkázni, az a baj.

A kurátori szöveg kérdésére, hogy „kinek a rémálma ez az új vizuális világ?”, nem egyenesen, kicsit bonyolultabban kitérve, de azt tudnám válaszolni, hogy hogy nincs se csúnya, se szép új vizuális világ, mert az analóg vagy digitális kép mindig is rémálom volt, van, lesz, azaz egy brutális nagy hiba a rendszerben, egy pocsék, megszüntethetetlen pattanás az emberiség seggén.

Erre majd visszatérek, de most jöjjön az egyik baj, egy Flusser-idézet. Ja, ha idézek, az a baj, ha nem idézek, az a baj. Szóval ugye a fickó elég alapvető a fotóról való gondolkodásban és a kurátori szöveg is diszkréten a flusseri kontextusban mozog a terminológiájával, konkrétan a „technikai kép”-pel.

Személyes/szakmai megjegyzésem, én mindig kicsit túlértékeltnek tartottam Flussert, eléggé úgy tűnt, hogy a nem kellően argumentált, túltömörített és új terminológiával kellően behomályosított kinyilatkoztatásszerű mondatok pergőtüzére sajnálatos módon könnyű rábukni, azaz azt élvezni, amit nem értünk. Manapság ez pl alap. Ámde a mai kontextusban megnézve, értelmezve számomra mégis meglepően friss az, amit a mester ír. Szóval azt mondja:

„Technikai kép az, amit apparátusok állítanak elő. De mivel maguk az apparátusok alkalmazott tudományos szövegek termékei, a technikai képet tudományos szövegek közvetett termékének nevezhetjük. Ezáltal, történetileg és ontológiailag a hagyományos képekétől eltérő helyzetet foglal el. Történetileg a hagyományos képek évezredekkel megelőzik a szövegeket, a technikai kép viszont a legkorszerűbb szövegeket követi. A hagyományos képek ontológiai szempontból első fokú absztrakciók, mert a konkrét világból absztrahálták őket: míg a technikai képek harmadfokú absztrakciók: olyan szövegekből absztrahálódnak, amelyek a hagyományos képek absztrakciói, amelyek viszont a konkrét világból absztrahálódtak. Történetileg a hagyományos képek „történelemelőttiek”, és a technikaiak „történelemutániak” (az előző fejezet értelmében). A hagyományos képek ontológiai szempontból jelenségnek tekinthetők, a technikai képek viszont fogalomnak. A technikai képet megfejteni tehát annyit jelent, mint kiolvasni belőle ezt a helyzetét.”

A szövegrész legfontosabb megállapításai: a tech kép= apparátus, kb a camera obscurától kezdve a mesterséges intelligencia által előállított képekig. Ami még fontosabb kijelentés, a tech kép tudományos szövegek közvetett terméke.

Azaz, folytatva, amivel kezdtem, ezek azok a meghatározottságok, és nem az, hogy a kép analóg vagy digitális, általam előállított vagy egy szoftver terméke, amelyek rémálommá teszik ezzel a fajta képpel való foglalkozást, a képek megértését, ezért van folyamatos válságban a fotó. Nyilván voltak nyugalmasabb időszakok, az analóg korszak kisebb-nagyobb nyugiban telt, mivel volt egy alapvetően hazug, de atomszilárdnak látszó egyetértés atekintetben, hogy van itt valami, ami a valóság tükre. Nyilván vannak kisiklások, mindig is voltak, a fotográfia kezdeteitől manipulálgatták ilyen vagy olyan módon a képeket az alkotók, de ezek is igazából a törvény erősítő kivételek voltak. Amikor viszont jött a digitális képkorszak, vagy Mitchellt követve, átértelmezve, a „képi fordulat”, kb ötpercenként jut válságba a fotó és ment a szájtépés a tudományos-, művészeti-, köznyelvi diskurzusokban, hogy what the fuck történik itten, minek hazudozik ez az ábrázolat hirtelen, amikor eddig úgy viselkedett, mint egy ártatlan szűzleány, és valóságunk hol pompás, hol rettenetes tükörképét mutatta nekünk, de mindig hűen és megbízhatóan.

Mitchell 1992-es, képi fordulatos programadó írásában, ma már, technológiai értelemben némileg boomer megfogalmazását adja annak, amiről beszélek: „Nyilvánvalónak tűnik, hogy a videó, a kibernetikus technológia és az elektronikus reprodukció kora a vizuális szimuláció és az illuzionizmus soha nem látott eszköztárát teremtette meg. Ugyanakkor a képektől való félelem, a szorongás, hogy a „képek hatalma” végül még alkotóikat és manipulálóikat is elpusztíthatja, olyan ősi, mint maga a képalkotás.”

Úgy gondolom, hogy a rémálom és szorongás mindig is megvolt, a tech képalkotás kezdeteitől megvan, csak szublimálva, a digitális fordulat után viszont ott üvöltünk minden utcasarkon.

Most ugye a mesterséges intelligencia miatt. Mert ez a technológia egy ravasz csavarral, bár hiperszofisztikált szoftverek és elképesztő mennyiségű tudás és információ terméke, fantasztikusan közvetlenül és nyíltan rámutat ara, amit Flusser mondott, hogy a kép tudományos szövegek terméke, hangsúly most a szövegen, vagyis a nyelven. Amit egyébként Wittgenstein is pompásan megfogalmazott: „„A kép fogva tart bennünket. És nem tudunk szabadulni tőle, mert ott van a nyelvünkben, amely úgy tűnik, kérlelhetetlenül ismétli önmagát.”

Mert ma a képalkotáshoz vagy a technológiához való totális hozzá nem értés, vagy finomabban fogalmazva, hülyeség mellett is alkothat bárki képet, ha szavakkal megtáplálja a mesterséges intelligenciát, ami mindezt lefordítja képekre.

Ami ebben a projektben lényeges, az minden képpel való bíbelődésre jellemző: a fordítás gesztusa, az, hogy akármit, akárhogyan is gondolunk, de nem tudunk tisztán képet alkotni, nem tudunk egy szavaktól, nyelvtől, technológiától mentes képi nyelvet használni, mindig fordítunk. Ha körülnézünk a galériában, fordításokat látunk, többféle értelemben is. Gondolatok, elképzelések lefordítását vagy visszafordítását képekre, változatos bonyolultságú és háttértudást igénylő módszereket képek kinyerésére, elemzésére, szétszedésére, újraalkotására. Szimulációkat. Ami a fotót illetően egy következő kulcsszó. A fotó sosem volt tükör, mindig csak és főkép szimuláció. Egy lyukkamerával, minimális beavatkozással elkészített kép, ami az idő, egy eltelt idő képe is, szimuláció, valami olyat mutat, ami nincs, de lehetséges.

Ahogy Flusser egy másik helyen írja: „amikor a képet nézzük, a külső világ újszerűen rejtjelezett fogalmait látjuk.”

A digitális korszak, főként a hatalmas adatrobbanás, adatfelhalmozódás, a big data soha nem látott lehetőségeket teremt a képalkotásra. Hatalmas mennyiségű és minőségű adat és szoftver áll mindenki rendelkezésére ahhoz, hogy gyakorlatilag bármilyen furcsa, extrém, abban az értelemben, hogy se a művészethez, se a kultúrához nincs köze, adatcsoportból képet alkosson. Gyakorlatilag, megfelelő módszerekkel a saját fizikai létezésünkből kinyert adatcsoportokból is megalkothatunk bármilyen képet vagy művészeti projektet. Már ha hozzáférünk ezekhez az adatokhoz, hiszen a korszak jellemzője, na, talán ez a valóban rémületes, nem a technikai kép, hogy létezésünk minden eleme adatként kereskedelmi forgalomban van, adják-veszik, manipulálják, anélkül, hogy tudnánk vagy beleegyeznénk, a nagy tech vállalatok, mint a Google vagy a Facebook.

Azon művészeti projektek, amelyek mögött valóban komoly tudományos kutatás és eszközhasználat van, picit visszaveszik azt, amit elvesztünk, azaz, bár természetesen, a művészeti piac által ez is lehet áru, de mégiscsak valami olyanra használják az adatfelhőt, ami gondolatokat és érzéseket ébreszt és talán segít megérteni, hol vagyunk, mik vagyunk. Segítenek elveszíteni naiv létezésünket, amit jelen pillanatban sajnos nem igazán engedhetünk meg magunkban.

Nincs az a lyuk, ahol egyszerűen meghúzhatnánk magunkat és elmenekülhetnénk az adatok és pixelek elől.

A technikai képekkel mindig problémánk lesz, mert mindig változik a technikai környezet, változik a kulturális-, társadalmi kontextus, és mivel a képet önmagából nem érhetjük meg, csak szavakon keresztül, hiszen eleve onnan erednek, sosem fogjuk igazán érteni, mi az, amit látunk. Mert, radikálisan végiggondolva, a fordítás nem létezik. Egyik nyelvről a másikra sem lehet mindent átadni, holott a két különböző nyelv ugyanazon a síkon van, hiszen nyelv. Hogyan lehetne akkor nyelvről képre fordítani, hogyan lehetne bármit is megérteni? Mintha egy kutyát kellene lefordítani egy plüss díványra. Oké, nyilván vannak módszerek. De akkor sem lesz ugyanaz, ráadásul nem lesz érthető.

Szóval a technikai kép az mindig is egy ugató dívány lesz. Nyugtalanító, bizarr cucc, de évszázadokig lehet vele foglalkozni, pimpelni, a teoretikusok is jól megélnek belőle, a sikeresebb művészek meg pláne faszául.

Ezzel zárom is remélem vidám soraimat és megnyitom a kiállítást.