Szilágyi László festőművész (Veszprém 1966. október 17.- Veszprém, 2007. február 3.) Szilágyi Lászlóra emlékezik a nevét viselő „Szilágyi László Utcagaléria” legújabb kiállítása születésének ötvenedik évfordulóján.
A Különbségek szigete című kiállításon mutatták be a punknak és veszpréminek egyszerre ismert, a halála után maga után sok-sok kérdést hagyó Szilágyi Lackó két művét, és a Művészetek Háza mint a galéria fenntartója és rendezője meghívott hét kiváló kortárs magyar művészt. A kiállított művek: Szilágyi László (1966-2007) Punkgirl Szeretettel, Punk fejek; Boros Viola (1966) Utolsó vacsora; Fuchs Tamás (1962) Térfigyelő; Gyarmati Zsolt (1968) UfoInterferencetracking; Király Gábor (1979) Pussy Riot; Menyhárt Menyus Tamás (1966) Lacus; Szilágyi von Neuwirth Zoe (1966) & Brush Ramones (1969) A Punk éve. A nyolcadik művész, a barát, iskolatárs, szobrász, Zeke László Szegecselt Angyal – A Lackó Emlékmű figurája állandóan ott áll az Utcagaléria északi oldalán.
A meghívott művészek jól ismerték Lackót, és/vagy az ő művészetfelfogásának, világértelmezésének jelenkori követői. Akik valóban szerették és értékelték Szilágyi László munkásságát, azoknak nem szokatlan a kritikus, érdes, vad hang és a szenvedélyes, sokrétegű Kép-Világ. A Különbségek szigete... „…Folyamatában kell szemlélni a világot: ez egy mozgó gépezet, ebben benne vagy! Ez egy szerves tényező, te vagy középen, és besűrítesz magadba mindent. Az ember is egy alkatrész, a világegyetem élő alkatrésze. Régebben még én is valami eredendő, felsőbb régiót kerestem magamban, mint egy idealista: elrugaszkodni, és kilépni a világból…”
„Besűrítesz magadba mindent ”… Szilágyi Lackó ezt nem csak mondta, eszerint is élt és alkotott. Mindent besűrített „megborulós és hiperaktív” korszakaiba. Képeibe, objektjeibe, installációiba mindent besűrített. Használta a festészeti hagyományt: a korai avantgárdból a francia fauvokat (vadakat), a magyar vadak képalkotó technikáját, az expresszionistákat. A második világháború utáni neoavantgárdból megigézte Jackson Pollock elementáris festészete; Robert Rauschenberg hulladékból, lomokból, talált tárgyakból új világot építő asszamblázs módszere, „újdadaizmusa”; William de Koonig figurativitása; a tragikus véget ért Jean Michel Basquiat a graffiti szubkultúrájából merítő sztárvilága; Keith Haring jelrendszere. A német „Heftige Malerei” – indulatos festészet, ill. Die Neuen Wilden – Új Vadak 70-es évek végén, a 80-as évek elején berobbanó festészete is inspirálta egész alkotói pályáján. „A 70-es évek végén és a 80-as évek elején kibontakozó új német festészet megnevezésére általában két kifejezés használatos, egyúttal mindkettő egy-egy jelentős kiállításnak volt a címe. 1980-ban rendezték meg Berlinben a Heftige Malerei-t, egy évvel később pedig Aachenben a Die Neuen Wilden elnevezésű csoportos tárlatot. Az előbbi címe „indulatos festészetet” jelent, az utóbbi magyar megfelelője: „új vadak”. E kiállításcímek időközben művészettörténeti kategóriákká váltak, és mögöttük elsősorban a nyugat-berlini Moritzplatz Galériában csoporttá szerveződött alkotók (Fetting, Middendorf, Salomé és Zimmer) és a kölni Mülheimer Freiheit elnevezésű csoport tagjai (Adamski, Bömmels, Dahn, Dokoupil, Kever és Naschberger) húzódnak meg. Mint az elnevezések is sugallják, ezek az alkotók indulatos, vad ecsetkezeléssel hívták fel magukra a művészeti közvélemény figyelmét. Nemcsak hogy felidézték a 20-as, 30-as évek német expresszionizmusát, hanem azt patetikus, gyakran brutális és provokatív festői jelírássá fokozták. Indulatuk azonban szinte sohasem feszítette szét a figuráció kereteit; ellenkezőleg, újra felidézték a festészet kissé irodalmias, ábrázoló-kifejező funkcióját.
Ez a festészet nem ismer olyan ellentéteket, melyek ne kerülhetnének egymás mellé. Egyazon művész életművén belül, sőt ugyanazon a képen belül is remekül megfér egymás mellett mondjuk a homoszexuális erotika vagy a transzvesztita és a berlini fal látványa. Szinte átmenet nélkül kerül összefüggésbe a privát, az egyedi és az egyetemes.”
Markus Lüpertz, A.R. Penck, Jörg Immendorf munkásságát is jól ismerte és hatással voltak rá főiskolai mesterei is. Kondor Béla festészetét különösen szerette. De mindenek előtt és mindenek felett a „Punk” világa tartotta fogva, a punk követőjének tartotta magát. Expresszionista artpunk festőművészként tartják számon barátai, követői. A punk kifejezés Dave Marsh rockzenei kritikustól származik, aki elsőként használta az 1971 májusában, a Creem magazinban megjelent cikkében [2]; az 1970-es években azonban számos más rockzenei újságíró is átvette. A punk egy zenei mozgalom, amely 1974-1975 táján alakult ki olyan együttesek, mint a Ramones, a Sex Pistols, a The Damned és a The Clash zenéjével. A punk jellegzetes hangszerei a dobfelszerelés, egy vagy két elektromos gitár és egy elektromos basszusgitár, amelyek az éneket kísérik. A punkszíntér 1974-1976 táján kezdett kialakulni New Yorkban. 1975-ben, a New York Dolls feloszlása után, az őket menedzselő Malcolm McLaren visszatért Londonba, ahol megnyitotta a SEX nevű ruházati boltot, amely fontos szerepet játszott a punk öltözködési stílus kialakulásában. Emellett elkezdte menedzselni a The Swankerst, amelyből később létrejött a Sex Pistols.
A 20. század második felében az anarchizmus a punk eszmei olvasztótégelyében ruházódott fel az önszerveződő társadalom elméletével és azzal a gondolattal, hogy az anarchizmus nemcsak szükségszerű, hanem mindenkinek jó is. A punk nem holmi zenei műfaj, nem egy stílusirányzat, a punk egy életérzés…”
A korrajz hosszan folytatható lenne, mely megvilágítja, némileg segíti megérteni a Szilágyi László-jelenséget, életútját, művészetét. Mindenek előtt azonban szögezzük le: Szilágyi László művelt, képzett művész volt!
1981-1985 Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Budapest bőrműves, majd festő szak;
1985-1991 Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest festő szak, mesterei: Kokas Ignác, Dienes Gábor, Sváby Lajos;
1991-1994 Derkovits-ösztöndíj.
„Nagyon tudta tolni a melót!”- mondta Zeke László. „Szilágyi megszállottja volt a művészetnek. Folyton dolgozott. Szinte minden nap festett, a legkülönfélébb anyagokra, anyagi helyzete mikor mit tett lehetővé számára a festéshez. Többnyire zenére dolgozott, szinte táncolva festett. Ha épp nem festett, akkor is kreatívkodott valamit, dekorált vagy rajzolt, ha más nem volt, hát kávéval, maradék hajfestékkel, ketchuppal, jóddal, fogkrémmel, fokhagymakrémmel, rúzzsal vagy szemcerkával. Bármire, akár utcán talált fadarabra, papírfecnikre, spirálfüzet lapjaira, apró kis noteszekbe. Vagy lepedőre festett vagy lakásunk falaira.”
Ez a neodada magatartás mindvégig kísértette. Talán nem véletlen, hogy éppen 50 évvel a dada indulása után született. Magatartását, öltözködését az alamuszi többség deviánsnak tartotta. Kevesen tudták, hogy régóta démonaival is küzd, nemcsak a társadalmi előítéletekkel, kisszerűséggel, emberi gyarlósággal. És Betegsége nem tágított. „És van, aki a peremre rögzül, mert nem alkuszik. Ám ez nagyon magányos és rendkívül nehéz állapot, amely elviseléséhez komoly lelki szilárdság, keménység kell. Ha ez az állapot találkozik a belső feszültséggel, akkor az nagy robbanással jár. Lacusnál ez történt: húzta , amíg húzhatta, de a végén bekövetkezett a mindent lezáró robbanás.”
„Szemüregem árván retten a kékbe s fázom - egy elfáradt szárazvillám vérszegfű-csokorral mászik elémbe, ráismerek, íme, az Elektro-sokk, csókra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad Krisztusok? Ostor, ige-habzás immár elég volt, béke van, nyár van, ti elléphettek, vagy vázába kerültök csendéletnek a tévé-azurral bélelt hazában.
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.”
„A valódi kérdés persze az, hogy tragikus hős volt-e valójában? Vagy csak a szűkkörű fanklub számára? Ezt alighanem az utókor művészetkedvelői döntik majd el – akik ismerték, már csak annak örülhetnek, hogy mégsem 23 évesen érte a halál, mint egyik idolját, a Joy Division frontemberét, Ian Curtist.”
A választ nem találom. Tudom, hogy egyedül érezte magát sokszor, pedig sokan álltak mellette. Szüntelenül szeretetre vágyott, de öntörvényű volt az öntörvényűek, a saját magukat a peremre kiszorítók sokszor tragikus sorsával. És végül nagyon magányos volt, nagyon magára maradt.
Sokan borzongva irigyelték a szókimondását, bátorságát, vadságát. Sokan gondolták, hogy majd Szilágyi Lackó kitapossa az utat, majd Szilágyi Lackó elmondja, megcsinálja helyettünk is.
Óh, az az énekes bármiről énekelt, / úgy tudtuk róla mi, hogy jobb ő, mint mi vagyunk. /
Hogy az ő élete sokkal többet ér, mint mi vagyunk. / És mi most itt vagyunk, és amit mi tudunk / és ami belénk szorult, nem tudjuk magyarul, / s nincsen megírva az angolul.
Hegyeshalmi László képzőművész megnyitószövege
