Kovács Endre Úton levés

Úton levés

„…Életem során a fotóművészeten belül az új lehetőségeket kerestem a korszakonként lehetővé váló technikai megvalósításokban és témafeldolgozásokban.”

Kovács Endre 2020-ban bekövetkezett halálával immár egy befejezett életművet mutatunk be a Művészetek Háza Csikász Galériájában.
Kovács Endre fotóművész 1947-ben Budapesten született, már kora gyermekkorától a korszakot meghatározó irodalmár-, tudós- és művész emberek közösségében szocializálódott, amely megalapozta a világra nyitott szemléletmódjának, a fotózás technikai és témaválasztásának sokszínűségét. 1966-tól fényképészeti tanulmányokat folytatott, a műtárgyfotózás területére szakosodott Petrás István tanítványa volt. A Magyar Nemzeti Galéria, valamint művészeti folyóiratok, könyvkiadók munkatársaként dolgozott.
1966 és 1974 között a magyar avantgárd mozgalom aktív résztvevője, a Halász Péter alapította Kassák Színház (a későbbi Squat Theatre) munkatársa, fotósa volt, előbb Budapesten, később Párizsban és Rotterdamban. 1974-es disszidálása után a Genfi Képzőművészeti Egyetemen tanult, és itt diplomázott film-videó szakon abban az időszakban, amikor a videó az egyik legprogresszívabb képzőművészeti médiumnak számított. A svájci magyar művészkolónia tagjaként is aktív kísérletező tevékenység jellemezte, már a hetvenes években is. Az audiovizuális munkák és kísérletezések mellett Kovács Endre legfontosabb műfaja mindvégig a fotó maradt.

Can Togay megnyitóbeszéde:

Jó estét kívánok!
Kovács Endre kiállításán vagyunk. A Művészetek Háza Veszprém igazgatója, Grászli Bernadett és a kiállítás kurátora, Áfrány Gábor kértek meg, hogy tartsak megnyitóbeszédet a fotóművész posztumusz kiállításán. Szeretnék elidőzni a fogalmon, hogy „posztumusz”. A kiállítás hivatalos elnevezésében nem szerepel ez a jelző. Mégis eszembe jutott, mert úgy rémlett, szokás ezt használni egy művésszel kapcsolatosan, aki csak nem régóta nincs az élők sorában, és aki valami olyat kezdett meg életében, ami csak a halála után zárul le. Ha jól értem, az élők sora, ezek mi volnánk itt, akik összegyűltünk, hogy részt vegyünk Endre tárlatának megnyitóján, ahol először kerülnek ezek a művek ilyen módon bemutatásra. Ebben az értelemben posztumusz tehát a tárlat, mert itt a művész élete és a halála folyik egybe egy folyamba mintegy, épp most, ahogy szembesülünk a művekkel. Ne vegyék zokon ezt az eszmefuttatást, de nem tudok Kovács Endréről úgy beszélni, hogy ne emlékezzek meg a haláláról, ami annyira itt van a közelmúltban, hogy még elválaszthatatlanul hozzátartozik alakjához.

A megnyitóbeszédre való felkérés okai között szerepelhet a tény, hogy igen régen ismertük egymást Bundival. Ezen a becenéven ismertem meg sok-sok évvel ezelőtt. Az én tekintetem ezért a műveit illetően egyáltalán nem elfogulatlan, sőt, sokkal szívesebben venném, ha nem is kellene velük foglalkoznom, nem kellene ezt a megnyitóbeszédet tartanom, és cserébe megint együtt tölthetnénk az időt.

Kovács Endre számomra egyrészt hosszú évek ismeretségében érlelődött baráti kapcsolat, másrészt közös munkák és világok alapozta munkakapcsolat, harmadrészt egy művész, akinek műveivel mind a mai napi ismerkedem, mint ahogy most is a Csikász Galériának köszönhetően.

Tisztelt jelenlévők! Egy kifinomult ízlésű, nyitott gondolkodású, ösztönös arányérzékű, különleges humorú, eredeti művész tárlatán vagyunk.

Bundival a hetvenes évek elején ismerkedtem meg egy olyan közegben, amelyet akkor is, azóta is több névvel illetnek. Nevezték undergroundnak, avantgárdnak, párhuzamos kultúrának. Nekem a Szentjóby Tamástól eredeztethető kifejezés tetszik: miszerint ez a közeg a tilos művészetet képviselte. A Tábor Ádám használta elnevezést is sokatmondónak tartom, ő nevezte el ezt a szűk világot és annak eseményeit „váratlan kultúrának”.

Talán azért is érzem közel megamhoz a váratlan kultúra meg a tilos művészet kifejezéseket, mert pont ebben a sorrendben írják le jól azt a történetet, amelynek Bundi meg én többedmagunkkal részesei voltunk. Ami engem illett, váratlanul csöppentem ebbe, az egy színházi társulat képében megjelenő világba. És attól fogva minden váratlan volt, ami történt, egészen addig, amig végül a hatóságok tilosnak kiáltották ki.

Jómagam a tizenöt évemmel Benjáminja voltam e társaságnak, és most, több mint ötven évvel később egyre gyakrabban hárul rám a feladat, hogy méltassam vagy/és búcsúztassam azt a generációt, akik annak idején nálam jóval idősebb fiatalemberekként leszegett fejjel álltak szemben mind a hatalommal, mint pedig azzal a kultúrával, amelyet az a hatalom támogatott és amelybe – legalábbis így tartották ezek a ködlovagok – a hatalom belemanipulálta és belealtatta a diktatúra hétköznapjaiba a kultúrát, ahogy a kenyeret is igénylő közembert. És közembernek láttunk mindenkit, akárha nagy neve is volt, aki nem tilos művészetet csinált, hanem hatóságilag engedélyezettet.

Farkasoknak láttam ezeket az ifjakat, akik vad szépségükben rótták az utcákat, párbajokat kezdeményeztek a korral, ami a maga részéről gyáván besúgók, rendőrök, tanácsi képviselők, ilyen-olyan igazgatók és pincérek képében mert csak mutatkozni, és amely pont így próbálta felőrölni életerejüket, alkotási vágyukat, megszüntetni igazságukat, vagy legalábbis azt hangoztatni, hogy az efemer, múlékony és senkit nem érdekel.

Szürke idők voltak ezek, de a tilos művészei és a váratlan kultúra olykor rést ütöttek rajtuk, és azon beáramlott valami, ami percekre szabadságnak tűnt. De az a levegő is gyorsan megfertőződött a hazugság, a kétszínűség, a kisszerűség és a beletörődés termelte miazmákkal, és a tilos művészeit fojtogatta legelébb, hiszen az az ő szabadságuk volt egy olyan világban, ahol a szabadság szót leginkább olyanok vették a szájukra, akik vérontás által jutottak hatalomra.

E tekintet nélküli farkasok, vadóc ifjak között Bundi mindig úgy tűnt fel nekem, mint rejtélyes módon közéjük keveredett 19. századi angol dandy, egy kifinomult és udvarias, halk nevetésű gentleman, akit erkölcsi érzéke és a szabadság iránti megfontolt elkötelezettsége hívta, hogy e falkával tartson, társukká váljon, de aki még lázadása közben sem adja fel egy ki tudja honnani polgári világból származó disztingvált tartását.

Az ilyen módon szennyezett szabadság sokakat megmérgezett, és sokaknak nem engedett más választást, minthogy belefáradva a harcba végül úgy döntsenek, elhagyják fiatalságuk helyszínét, az országot, ahol születtek, nevelkedtek, ahol szeretetet és a barátságot tanultak.

Nem sorolom a neveket, de fájón sokan voltak és közéjük tartozott Bundi is, aki egy napon feleségével, Judittal az úgynevezett turistaútlevél engedményező lehetőségével kiment a pályaudvarra és felszállt a soha-többé-vissza-nem-jövünk vonatjára. Mert akkoriban csak ez a vonat létezett. Gimnáziumi barátja, akkori színésztársam, Breznyik Péter kísérte ki őket a Nyugati pályaudvarra és Krúdy Szinbádját adta nekik búcsúajándékul.

Új fejezet kezdődött Bundi életében. A hullám, ami külföldre sodort számos tilos művészt, Baksa- Soós Jánost, Ajtony Árpádot, Halász Pétert, Szentjóby Tamást és még jó párat, így Kovács Endrét is elsodorta hazájától.

Szem elől vesztettük egymást. Azt hallottam, valami művészeti főiskolára jelentkezett és oda jár, vizsgafilmeket készít, meg hogy majd diplomázik. Bundi művészeti főiskolára jár? Hát milyen dolog az, gondoltam magamban. Egy művész visszaül az iskolapadba?

Ebből a gondolatból látszik, hogy milyennek éltük meg a magyarországi párhuzamos kultúrát – emlékeznek, ez is szerepel a számos kifejezés között, amellyel illetik az akkori nonkonformizmust – mégpedig érett, kiforrott, autonóm művészetnek. És ez sok tekintetben így is volt, még akkor is, ha a nonkonformizmus olyan bélyeg, amelyet az egymást követő, magukat újratermelő szabadságdemagógiák ösztönösen felismernek, és mielőbb a közízlés védelmében ilyen-olyan tudati karanténba kényszerítenek.

De nem akarom pontról pontra végigvenni barátom életútját. A kiállításán vagyunk, és tudom, nagy örömöt okozna neki, hogy ilyen értő módon mutatják be életműve egy sajátos és eredeti szeletét. Úgyhogy sietnem kell, nehogy késleltessem az önök képekkel való találkozását.

Elég az hozzá, hogy a pályaudvari búcsút követően szinte egy egész életnyi idő telt el, mire a jól ismert világtörténelmi fordulatokat követően Bundiék hazatértek. Így a „sohából” mégis „valamikor” lett, és a valamikorból 1993. Bundi szülei meghaltak, és ők az ifjúkor helyszínén, a budapesti Balzac utcai lakásban rendezkedtek be. Minderről kevés hírem volt, annál is inkább, mert ebben az időben családommal Finnországban éltem, és legkevésbé arról szereztem tudomást, hogy Bundi ismét Pesten él.

Két évvel később aztán mi is hazatértünk. Az Alsóerdősor utcában béreltünk lakást, és néhány hétig a lakás berendezése volt a legfőbb gondunk. Ennek keretében Zsuzsa egy apróhirdetésre hívta fel a figyelmemet, amelyben valaki egy íróasztalt kínál eladásra. Sejthető a történet csattanója... Ahogy a megadott címen caplattunk fel a lépcsőházban, a lépcsőkorlát, a falak foltjai egyre ismerősebbeknek tűntek föl. „Én itt már jártam valaha” – lihegtem Zsuzsának a negyedik emelethez közeledve. De csak akkor tudtam meg, hogy mikor és miért, amikor csengetésünkre egy hórihorgas férfi közeledett kulcsokat zörgetve a függőfolyosón, hogy kinyissa a biztonsági rácsot. A rácsos kapuhoz érve egyszerre ismertük fel egymást. Bundi! - mondtam. Nohát, Can! – nevetett fel a maga jellegzetes, bajuszos nevetésével.

Nem sokkal később mesélt nekem először arról a fényképnegatívval teli cipődobozról, amelyet szülei halálát követően talált egypolcon, és mely fényképek eredetét képtelen volt megfejteni, jóllehet minden jel arra mutatott, hogy csakis ő készíthette azokat még jóval az elmenetelük előtt. Nem kellett nagy lélektani tudás, hogy megfejtsem emlékezetvesztése okát; annak idején távozásával olyan radikálisan kényszerült leszámolni múltjával és hazájával, hogy emlékei egy részét, nevezetesen ezeket a Budapestről és környékéről készült fotókat a felejtés ködébe terelte.

Életem egyik feledhetetlen időszaka, az a sok idő, amit együtt töltöttünk e képek megfejtésével. Így született az Ideiglenes Amnézia című munkánk.

Szeretem Bundi eseményképeit, portréit, azt a diszkrét és tapintatos hozzáállást, amivel épített vagy természetes tájat, embereket fotózott. „Lépj közelebb!”, hangzik Capa felszólítása a fotóshoz; „Légy figyelmes!”, „engedd, hogy megtörténjen!”, Bundi mottója mintha inkább ez utóbbiak volnának. Mindig hálás voltam a figyelemért, amellyel a világra szegezte tekintetét, hajlandó volt felfüggeszteni saját egóját a képméret kiválasztása idejére, és az expozíció idejére még úgyszólván saját életét is.

Az itt kiállított képek azonban alapvetően mások. Ezek úgy tűnnek, Kovács Endre művészetének legkifinomultabb és legszemélyesebb termékei. Személyes abban az értelemben, ahogy ezeknél a művész minden más szempontot félretolva nem csak a világot, de saját világlátását is firtatja. Olyan, mintha az expozíció idején gyakorolt önfeladását kárpótolva e pillanatnyi időket határtalanná tágítaná azzal az utólagos munkával, amellyel az eredeti pillanatokat manipulálva újabb és újabb időket rájuk szánva, hozzájuk adva képzőművészeti alkotásokká transzformálja azokat. Áfrány Gábor felhívta figyelmemet arra, hogy milyen gyors reakcióval próbálta ki és használta Bundi a technológia újabb és újabb fordulatait, vívmányait szinte megjelenésük percében. A polaroid, a digitális technológiák, a photoshop, az okostelefon lencséje - mind olyan lehetőség, amellyel az egyszeri, valaha exponált valóságot eszközzé téve Bundi eredeti, képzőművészetileg releváns nyelvet alakított ki. A másolat, az ismétlés, a fokozás, a kollázs olyan nyelvi fordulatok, amelyekkel Bundi a modernista hagyományokat a maga képére formálta és biztos ízléssel meggyőzővé - hadd mondjam legegyszerűbben - széppé szellemítette át vizsgálata tárgyát.

De bármennyire is sajátos és merész olykor ez a nyelv, számomra nem fedi el az ember, a személyiség, Bundi alaptartását. Azt a visszafogott, mély érzésű, finom figyelmet, amellyel a legszélsőségesebb körülmények között is úgy járt barátom e farkas világban, mint aki az élet szeretetteljes, hittel teli és bölcs szemléletére emlékezteti azokat, akik figyelnek rá.

Köszönet illeti a Csikász Galériát, a Művészetek Házát, valamint Bundi utolsó éveinek társát, Krassói Karolát, hogy szeretettel őrzi Bundi alkotásait. Az ő érdeme is, hogy e kiállítás létrejöhetett.

Köszönöm a figyelmet!