A kiállításon látható legkorábbi képemet Rómában 2001-ben festettem címe: Omaggio á De Chirico. A kép felső térfelén megjelenő "színörvény" intenzív térbeliségét a Capella Sistina megtisztított mennyezetfestményeinek ragyogó színvilága inspirálta.
"Michelangelo újonnan feltárt elementáris színegyüttállásai mámorossá tettek. De még hosszú kutatómunka kellett hozzá, hogy számomra ténylegesen kiderüljön, hogy a festőgéniusz azt a cangiante színrendszert alkalmazta a Sistina mennyezetén, különösen a drapériák, az öltözékek festésénél, ami korábban Cennino Cennini: Il libro dell'arte című könyvében nyert írásbeli megfogalmazást az ezernégyszázas évek végén, és amit nagy valószínűséggel az itáliai festők többé-kevésbé mind használtak. Az optikai felfedezésekre, anyagismeretre és a képzőművészet minden ágának gyakorlatára épülő kézikönyv a saját korában kéziratos másolatokban terjedt, és konkrét recepteket tartalmaz egyes festészeti feladatok megoldására.
(Kutatásaimban nagy segítségemre volt David Bomford tanulmánya: „The History of Colour in Art.“ Megjelent: „Colour: Art and Science“, Cambridge University Press, 1995., valamint C.Cennini könyvének 1935-ben New Yorkban, és 2005-ben Milanoban kiadott verziói.)
Cangiante (arab eredetű szó) színjátszást, színváltást jelent. Egész röviden: ragyogó színértékek úgy kerülnek egymás mellé, hogy a folyamatos színsorból közben kimarad egy-két árnyalat, átmenet. A cangiante színszomszédságok elég nyersek, nem logikus a rendszerük, inkább a személyes szín-preferencián alapulnak, a festő számára a megtalált új, lüktető, színváltó harmóniák érzetét keltik.Fontos, hogy nem komplementer színpárok vannak egymás mellett. Egyes vélemények szerint a cangiante színrendszer az időben beelőzve túlszárnyalja az impresszionisták felfedezéseinek szín- és fényerejét. Ez a színrendszer azóta gyakorlati festészeti és színelméleti kutatásaim tárgya.
Mindezzel párhuzamosan az utóbbi években erősen foglalkoztatja képzeletemet a zenei hangok mibenlétének, mint fizikai térben létező és az emberi érzékekre, szellemre, idegrendszerre erősen hatni tudó jelenségeknek megragadása. Konokul törekszem arra, hogy a szem és tapintás számára a látás eszközeivel is felidézhető legyen a zenei hang, a legtitkosabb szubsztancia. Hol van, amikor már nem hallom? Azonnal eltűnik az általunk érzékelhető fizikai térből? Erős sejtésem, hogy időben zajló és egész valónkat érintő elhangzása után is jelen van, talán az univerzumban rejtőzködő "sötét anyag", a "sötét energia" tartalmazza a nem látható zenét.
Ha a hőt, a hideget-meleget fényképezni lehet, és ezek a képek tiszta színeikkel pontosan számolnak be szemünkkel nem látható, de bennünk és körülöttünk mindenütt ott lévő, tapintható valóságos tényekről, akkor valahogyan manifesztálódni kellene a zenei hangoknak, hangzatoknak mint testeknek is, mint anyagsűrűsödésnek, ritkulásnak, torlódásnak, felvillanásnak. Bár nyilván állandóan áramló mozgásban van körülöttünk, bennünk ez a mindenhol ott lévő hangzásra kész potenciális energia vagy valami, mégis, egy váratlanul megszólaló rigófütty kacskaringóival, belső öbleivel, visszatérő frázisaival legalább annyira ott van háromdimenziós terünkben, mint sokszor a nyelvem hegyén, tudatom szélén táncoló, mégsem kimondható, eltűnő lényeg.
A Hangok, Hangtestek, Akkordok hipotetikus "ábrázolása" részemről újabb egyoldalú ostrom és kérdésfeltevés a fizika tudománya felé."
Keserű Ilona
