Csikász Galéria
„Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?” – írta a költő az Ars poeticában 1937-ben. Van itt egy fiatal festő a Bakonyban a 21. század tízes éveiben, akit viszont a festészeten (festésen) túl a festészet mibenléte, a művészet önreflexiója érdekli, maga a kétely, amit a mű és létrehozója akaratlanul teremt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ki ez az átélt-átgondolt szakmai szkepsziseit itt most több tételben megosztó festő, azt nyilván Önöknek kell vagy lehet e termek terméséből összerakni, én csak egy kommentelő volnék.  Kortárs kultúránknak, úgy gondolom fontos kérdése a centrum-periféria viszonylat feszegetése. Földesi Barnabás is ezen izgalmas kettősségekből építkezik: periférián él, mert nem (valamelyik) fővárosban, ugyanakkor egy szép természeti térség nagy múltú szívében, kis központjában. Mint mondja, régóta a festészeti kánonon kívül eső peremjelenségek érdeklik, közben tudatosan és ösztönösen, következetesen építgeti saját belső, autonóm centrumát. Gyanakodva figyeli és vitatja, keresztény meggyőződése okán is, a művészet mindenhatónak, patetikusnak kikiáltott szerepét, de műveiben, kamarazenei méreteik ellenére egyetemes üzenetű fúgák, szimfóniák szólalnak meg.

Barnabás túllép az immár poros eszközön, a polgárpukkasztáson, ő nem a botrányra törő Marcel Duchamp, mert ő a saját Mona Lisájának pingál bajuszt, amikor a saját tájképeit felülírja. Nem annyira vicces vagy provokatív, mint inkább ironikus, filozofikus, reflektív szövegekkel. De nézzük először Földesi Barnabás üres, ha úgy tetszik, sima, primer, problémamentes eleinte festett tájait. Mindenekelőtt ne felejtsük, hogy a plein air-festők, barbizoniak is az akadémikus szalonfestészet elől menekültek a „nyílt levegőbe”, a természetbe, a tájba, a szabad ihletettségbe.
Szintén az Ars poetica-ban írja később József Attila, kissé keserédesen, hogy „szép a forrás – fürödni abban!”A táj ugyanakkor mély tartalmak és magasan szárnyaló vágyak-gondolatok kifejezője is évszázadok óta, heroikus erők, szabadságérzet, kitárulkozás és befelé fordulás egyaránt megszólalhat benne, átjöhet atmoszféráján.Földesinél a néhány tenyérnyi méret ellenére monumentálisan ütnek át, szólalnak meg ezek a hangok, rezonanciák. És hát nagyon jól vannak megfestve.
A festő „absztraktok”-nak nevezett képei számomra nyilvánvalóan ugyanúgy tájképek, mint az imént említettek, csak ezek belső (benső) tájak. De ennél is többek: szín-viszonylatok kísérletező társításai, ösztönösen felépített képi rétegek. Ugyanakkor fordított akadémizmus, mely tudatosan törekszik a kép-rontásra (nem rombolásra), a szín-kontrasztok érzelmi és tudatunkkal szinte befolyásolhatatlan hatásaira. Színdinamikai kutatások állomásai, melyhez hasonlókat Barnabás egyik mestere, a Kossuth-díjas Keserü Ilona is végez évtizedek óta.
Szöveges képeiben Földesi Barnabás egy-egy kritikai iskolát idéz meg úgy, hogy a hihetőség-hitelesség határán maradjon. A képzőművész – mint Barnabás mondja – az efféle utó-elemzésekben legtöbbször tehetetlen báb, vagy egy teória illusztrációjának szerepébe kényszerül. Írásos, felülírt munkáival elbizonytalanítja a táj-szemlélőt, az alkotói szféra pszichés terheit kioldó „biztonsági szelepet” hoz létre és nyit ki. Nemcsak Barnabás szerint van így, hanem szinte nyilvánvaló, hogy korunkban a teoretikus-kurátor-kritikus szinte ugyanolyan jogon alakítja a művészeti kánont, mint maga a művész. Jóllehet ezek az elvárás-rendszerek és folyamatok valamiképp korábban, a romantika kora, liberalizmusa előtt is működtek, de globalizált és média-uralt világunkban ez még inkább így van. Nemrég olvastam, hogy a klímaváltozás is növeli bolygónkon az agresszivitást (is), ebből szinte egyenesen következik, hogy kulturális-művészeti klímánkat, civilizációnkat pedig a virtualitás és a média (hülye) hője is hevíti. Az ezzel szembeni egyik lehetséges alkotói magatartás nemcsak a tudatos kívülmaradás, a periféria sajátos felértékelése, hanem a kép hitelességének kérdésköre – warning! – a pszeudo art is...
A művészetek egyik régi, sajátos, de szintén a romantika által divatba hozott vonása a nemcsak térben, hanem időben is távolról, sőt az időn túlról szemlélés. Ennek a régen szentimentálisan komolyan vett törekvésnek a termékei az emlékiratok, levéltöredékek, historikus műromok és a célzottan utókornak szánt művek. Mindeközben egy ál-romantikus révedezésnek az idézőjeles, kritikai, ön-ironikus megnyilvánulása az ereje teljében lévő fiatal művész saját emlékkiállítása. Megint csak egy sajátosan gyanakvó túlpartról szemlélése az immanens művész-létnek... Ezzel a kiállítás meg is lenne nyitva, köszönöm figyelmüket, de az emlékszobába én is hoztam valamit, mert a Bakony az én Párizsom is, az önmagának emléket állító művésznek pedig jár a boldog immanencia, az evilág-elixír / Bakoños Calvados”

Tolnay Imre

Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art
Földesi Barnabás Warning pseudo art