Klimó Károlyhoz türelem kell. Képeinek ereje nem az az éterien gyöngéd fajta, amely csak második pillantásunkat ejti rabul. Megköveteli, hogy aktívan foglalkozzunk a művel, mozgásba hozza a szemlélő látás- és gondolatvilágát, időt igényel. Könnyedségnek, amelyet elhaladtunkban behabzsolhatunk, itt semmi nyoma. Klimó korán felfedezte és a maga útjává tette azt, amit informelnek szokás nevezni, s Európában a múlt évezred negyvenes éveitől szokás datálni, és ezen az úton azóta is fáradtság nélkül és tántoríthatatlanul, a körülötte nyüzsgő művészet és politika sokféleségének fittyet hányva halad tovább.
Legyen az grafikák során át folytatott párbeszéd Thomas Bernhard valamelyik versével vagy szenvedélyes játék színnel és mozgással – Klimó rácsodálkozó gyermekhez hasonlatosan figyeli a teremtést, mesél a fény, a föld és a fehér lángok születéséről, de látja a búcsúzó nap árnyékát és melankóliáját is. Felszabadultan játszik a kontrapunkt motívumával, mígnem aztán fonákjára fordítja, s fekete lángot lobbant fel a harsánysárga háttér előtt. A “Vénasszonyok nyarának” emberi sziluettje utoljára szegül ellen a közelgő ősznek, s ágaskodásában az elemek nyalábba gyűjtött ereje segíti. Klimó képeibe beleveszhetünk, de mégsem veszhetünk el bennük, hisz még a vászon határait legvadabbul feszegető képtartalom is biztosan nyugszik a képfelületen. Egy olyan művész megfestett antagonizmusa ez, aki nyugalmat sugároz, és szilaj erőt teremt.
A Klimó Károlyban tomboló ellentmondás az informel művészet lényeges eleme, ez pedig 1945/46 táján, az Ecole de Paris körül alakult ki a geometrikus absztrakció ellenpólusaként. A tudatos elfordulás a formától és az ugyancsak tudatos elhatározás, hogy a forma nélkülinek jelentést kölcsönözzenek, a 20. század negyvenes éveiben túl azon, hogy óriási provokációt jelentett a néző látás-tapasztalata számára, egyben felszabadító lökést adott a kifejezés lehetőségének a művészek számára, akik végre beszűkítő minták nélkül vihettek vászonra érzelmeket és gondolatokat. Klimó Károly úgy él ezzel a szabadsággal, hogy intellektuális kontrollt és titkos tematikát iktat a műveibe, túllépve ezzel az informel korlátain. Emellett mindmáig megőrizte a spontán alkotóerő gondtalanságát. Képei így egy olyan élet történetét beszélik el, amely tudásszomjjal és kérdésekkel teli, amely nem fél a döntéstől, és örömest kacérkodik a sokféleséggel.
Willi Weiner szobrászművészt nem a tömeg foglalkoztatja, hanem a héj. Nem a nehezet, a keményet, a sűrűt kutatja, sokkal inkább a könnyűnek, a lágynak, a levegősnek jár a nyomában, a testet körülölelő felület foglalkoztatja. Weiner 1 mm vastag Corten acéllemezből, patchwork módjára, vékony falú üreges testeket hegeszt, amelyek oszlopokra, edényekre vagy kristályokra emlékeztetnek, de gyakran hegyeket, szigeteket, tavakat, barlangokat – tájakat – idéznek, így követ és vizet, a legkeményebbet és a leglágyabbat képesek ábrázolni. Akár a tenger látványa is megjelenhet, szinte kézzel fogható közelségbe kerül, padlón fekvő vagy falon függő tárgyként.
Weiner a plasztikus fémtárgyait improvizációszerűen állítja elő, nem törekedve geometriai pontossággal elért tökélyre. Ezek a munkák a szabálytalanságukkal, a megmunkálás - mint például kalapácsütés - kendőzetlen nyomaival, a csak durván lecsiszolt, ritka esetben egyenes vonalú hegesztési varratokkal tűnnek ki. A szobrász az oxidálódott fémfelület rozsdabarnájával (tónus) szívesen állít szembe selyemfényű, lakkozott felületeket (szín), ezzel a tárgyainak festői jellegét is hangsúlyozva. Az atmoszféra mintegy a magvát képezi Weiner formaalkotásának. Ezek a tárgyak önmagukban történetek – történetek övezik őket. A szemlélő fantáziája itt a mű címe révén kap a tájékozódáshoz iránymutatást. Weinernél a cím nem mellékes adalék. A címadás vagy megnevezés, tehát a szavak sokkal inkább alkotórészét képezik a tárgyainak. Gyakorta jelentik a szobor megformálására irányuló törekvésének kiindulópontját.
Jens Kraeubig
