A gyűjtemény karakterét alapításától fogva meghatározza egyfajta rendszerváltó hangulat, gyűjtői részről pedig az új utakat kereső, flexibilis és nyitott művészi magatartáshoz való vonzódás. A kiállításon látható válogatás egy lehetséges arca a folyamatosan bővülő gyűjteménynek, amely ma több ezer művet tartalmaz.
Az Irokéz gyűjtemény első tíz évének meghatározó darabjai a nem hagyományos médiumokban készült művek. Az elsősorban az Újlak-csoport nevével fémjelezhető műegyüttesben nagy számban találunk olyan új képfajtákat, amelyek a festészet tradicionális keretei közül való kitörési kísérletek az akkori digitális technikák művészi alkalmazásával, az elektronikus zenei szubkultúrák nyomán a remix módszerének vizuális kiterjesztésével, valamint a kétdimenziós képformán való túllépéssel. Ezek a technikák természetesen az újonnan fellépő festőgenerációk művészi gyakorlatára is hatással voltak, ahogy azt a kiállítás számos, abból a korszakból származó festménye is illusztrálja (Ádám Zoltán, Braun András, Korodi János, Szűcs Attila) művei. Az Irokéz gyűjteményezési stratégiája nem állt meg az első generáció műveinek gyűjtésénél, az ezredforduló után fellépő új generációk művei is folyamatosan kerültek és kerülnek be a kollekcióba – továbbra is előnyben részesítve a nem hagyományos médiumokat és a konceptuális megközelítést. A kétezres évek legmegfoghatóbb vezérfonala a gyűjteményben a kritikai hangvételű társadalmi-politikai érdeklődés művészi megnyilvánulásaira irányított fókusz, számos esetben az ironikus, groteszk, olykor persziflázsba hajló alkotásokat (pl. Csáky László, Karácsonyi László, Kis Róka Csaba, Kovách Gergő művei) preferálva.
Ugyancsak a kétezres években fordult a gyűjtő érdeklődése a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd művészete felé, melynek hátterében az experimentális művészet sokáig nem tudatosított folytatólagossága húzódott meg. A rendszerváltás néhány évig kitartó eufóriája és újrakezdő hangulata sokáig elfedte azokat az összefüggéseket és hasonlóságokat, amelyek a két korszak művészete között felfedezhetők. Valójában az Irokéz gyűjtemény két szekvenciája logikus és szerves művészettörténeti viszonyban van egymással, mint ahogy a fiatal művészek számára is meghatározó tapasztalatot jelentett a művészképzést karakteresen alakító neoavantgárd művésztanárok (Szentjóby Tamás, Maurer Dóra) egyetemi jelenléte. A generációk közötti kontinuitás felfedezése meghatározta a gyűjtemény későbbi bővítési stratégiáját, amely tágabb értelmezési keretet biztosított a kortárs művészet konceptuális tendenciáinak. Nem elhanyagolható az sem, hogy a neoavantgárd művészet újrafelfedezése párhuzamosan zajlott a magyar művészet rekontextualizálódási folyamatával, több ponton meg is előzve azt. A gyűjtemény a későbbiekben számos olyan művel gyarapodott (Ladik Katalin, Bak Imre, Hajas Tibor, Tót Endre, a Pécsi Műhely tagjai), amely megelőlegezte az egyre növekvő nemzetközi figyelmet a magyar művészet iránt, és visszaigazolást jelentett a proaktív gyűjtői magatartás számára.
Válogatás az IROKÉZ GYŰJTEMÉNY kortárs műveiből
I. emeleti kiállítóterek
Kiállító művészek:
Ádám Zoltán, Batykó Róbert, Bodó Sándor - Horváth Tibor, Braun András, Csáki László, Csontó Lajos, Csörgő Attila, Előd
Ágnes, Esterházy Marcell, Ferenczi Róbert, Fuchs Tamás, Fülöp Gábor, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Gróf Ferenc, Gyenis Tibor, Halász Péter Tamás, Karácsonyi László, Kaszás Tamás, Keserue Zsolt, Kis Róka Csaba, Komoróczky Tamás, Korodi János, Kovách Gergő, Mátrai Erik, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Ravasz András, Roskó Gábor, Société Réaliste, Szabó Dezső, SZAF, Szalay Péter, Szarka Péter, Szigeti András, Szűcs Attila, Tarr Hajnalka, Uglár Csaba, Varga Ferenc, Várnai Gyula, Nemes Csaba - Veress Zsolt, Katharina Roters - Szolnoki József
Az I. emeleti kiállítás kurátorai: Hegyeshalmi László, Áfrány Gábor
A II. emelteti válogatásról:
BARBÁR DAL
Neoavantgárd művek az Irokéz gyűjteményből
A kiállítás címét Weöres Sándor 1944-ben keletkezett versétől kölcsönöztük, amely két radikálisan eltérő nyelvi módszerrel viszonyult a korszakban elszenvedett traumához. Az első változatban a szavak hagyományos jelentését verssorokba tördelt halandzsával helyettesítette, a klasszikusan értelmezhető második verziót pedig fordításként tüntette fel. Valójában azonban nyitva marad a kérdés, hogy melyik az eredeti szöveg és melyik feleltethető meg a barbárság mindig kívülről definiált fogalmának. Barbár-e az a nyelv, amely nem felel meg a többség nyelvhasználatának, mert saját szabályok szerint íródik és nem igazodik más rendszerek kódjaihoz?
A barbárság fogalma Walter Benjamin szövegeiben pozitív előjellel jelentkezik, mint az első világháború utáni újrakezdés gondolata, de ahogy Hal Foster fölhívja rá a figyelmet, a pozitív barbárság fogalma sokkal inkább alkalmazható a második világháború utáni évek művészetére. Vagy akár Magyarország esetében az 1956 után felnövekvő generáció szándékaira, amelyek szintén az újrakezdéshez, a művészeti gyakorlatok újragondolására irányultak. A vasfüggöny mögötti Magyarországon, ahol az információ különösen felértékelődött, a nemzetközi művészet töredékes ismeretében, ahhoz nagyon hasonló, de mégis egyedi karakterű művészeti praxisok alakultak ki. Ez a globális világ felől sokáig marginálisnak látszó, nyelvileg is elszigetelt „barbár” kultúra ma már inkább a különösségével és a sajátosságaival tűnik ki. Azokkal a törekvésekkel, amelyek a hivatalos magyarországi művészeten belül és a nemzetközi művészethez való tartozás makacs elkötelezettségével egy párhuzamos kultúra megteremtésének az igényét jelezték.
Ahogy Weöres Sándor verse is jelzi, a korszakban különösen fontossá vált a nyelvben rejlő kommunikációs lehetőségek kihasználása. A táblaképpel szembeni elégedetlenség egy sor új médium megjelenését eredményezte, úgy mint a happening, az akció, a képvers, a hangköltészet, a mail art, a fotóakció, a képregény valamint különböző variációik, amelyek hátterében nyelvi kutatások álltak. A „nyitott mű” fogalmának előtérbe kerülésével nagyobb szerep jutott az improvizációnak, a véletlennek, az időnek, a zeneiségnek és a részvételnek is. Mivel az új generáció számos tagja költőként indult, vagy szoros kapcsolatban állt az irodalommal, a szövegszerűség, illetve a szöveg és a kép kapcsolata új dimenziókat eredményezett. Ebben a nyelvi-vizuális relációban gyakran jelentett hivatkozási előzményt a klasszikus avantgárd, főként a dadaizmus, illetve konkrétan Kassák Lajos vagy Tamkó Sirató Károly verseinek képisége.
A kiállítás azokból a művekből mutat be válogatást, amelyek az utóbbi évtizedekben kerültek az Irokéz gyűjteménybe, és a fentiek értelmében főként a konceptuális művészet tágabban értelmezett fogalmához sorolhatók. Bár a kiállításnak nincs egyetlen fókusza, arra törekedtünk, hogy a gyűjteményben reprezentatív módon jelen lévő médiumokat és műveket egymáshoz lazán kapcsolódó egységekben mutassuk be. Ennek megfelelően a geometrikus tradíciók újraolvashatók a friss fotográfiai szemléletmód (Ficzek Ferenc), a grafika megújítása (Maurer Dóra) vagy a testpoétikák (Halász Károly) felől is. Az 1968-1980 között aktív Pécsi Műhely tagjaira jellemző médiumok, a konceptuális akciók és tájintervenciók finoman kapcsolódtak a jugoszláviai neovantgárd, a Bosch+Bosch csoport (Szombathy Bálint, Csernik Attila, Ladik Katalin) működéséhez. A kulturális örökséghez és a politikumhoz való viszony nyelvi-vizuális reflexiója külön kis szekcióként jelentkezik, ahol Szentjóby Tamás képverse és fluxus-partitúrája közeli olvasatot igényel, míg Altorjay Gábor hidegháborús plakátja egy azonnal működésbe lépő provokációt közvetít.
Egyes művészek hangsúlyosabban vannak jelen a kiállításon, részben a korszakban elfoglalt helyük és szerepük, másrészt a gyűjteményben szereplő műveik arányát tükrözve. Szentjóby Tamás képverseinek többsége 1975 óta először válik hozzáférhetővé a nagyközönség számára, melynek okai elsődlegesen a Kádár-korszak cenzurális gyakorlatában kereshetők. Ladik Katalin performatív hangköltészete az utóbbi évek legnagyobb, nemzetközi felfedezése, amely szorosan kötődik a gyűjtemény történetéhez. Műveik hordozója, a szöveg a kiállítás domináns médiuma, amely más művészek számára is kiindulópontot jelentett: Tót Endre rövid üzeneteinek poétikai minősége a gyűjtemény kevésbé ismert, és meglepetést tartogató művészeinek kollázsesztétikájával (Fenyvesi Tóth Árpád) vagy Bak Imre művészetének konceptuális oldalával adódik össze. A kiállításon számos ritkán látható, felfedezésre számot tartó mű szerepel, amelyek nem pusztán fölidézik a hatvanas-hetvenes évek paradigmaváltó hangulatát, hanem egy nyitott, experimentális korszakot vázolnak fel.
A II. emeleti kiállítás kurátora: Kürti Emese
Válogatás az IROKÉZ GYŰJTEMÉNY neoavantgárd műveiből
II. emeleti kiállítótér
Kiállító művészek:
Altorjay Gábor, Bak Imre, Csernik Attila, Erdély Miklós, Fenyvesi Tóth Árpád, Ficzek Ferenc, Gellér B. István, Gulyás János, Hajas Tibor, Hopp-Halász Károly, Hencze Tamás, Károlyi Zsigmond, Kismányoky Károly, Ladik Katalin, Lantos Ferenc, Major János, Maurer Dóra, Nádor Katalin, Najmányi László, Nemes Ferenc, Pauer Gyula, Petőcz András, Pinczehelyi Sándor, Szentjóby Tamás, Szijártó Kálmán, Szombathy Bálint, Tót Endre, Tóth Gábor, Vető János
