ÁDÁM ZOLTÁN (1959)
„A művészethez fűződő viszonyomban a lélek szerepe, energiája a legfontosabb. A spirituális képi kifejezés, a kép szakrális kisugárzásának ereje számomra fontos erő, mert a kép térátalakító hatása lelki erőt adhat a néző számára vagy útmutatást is közölhet. Ha az, aki készítette, teljes életével arra törekedett, hogy megőrizze a kép szentségét, a körülményeken változtatni tud, lelki ereje segítségével.” Ádám Zoltán
A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán végzett 1984-ben. Az 1980-as években több alkalommal szerepelt a Hegyi Lóránd által szervezett ún. Új Szenzibilitás kiállításokon. Az itt kiállító fiatal művészek alkotásai a szubjektivitást, az egyéni látásmódot/látványt „hirdették”. Színvilágukban, motívumkészletükben és gesztusszerű ecsetkezelésükben is újítók voltak. 1995-ig az Irokéz Gyűjtemény több alkotójához hasonlóan ő is tagja és egyben alapítója is volt az Újlak Csoportnak. Ebben az időszakban elsősorban helyspecifikus installációkat (melyekben fontos szerepe volt a hangnak és zenének) és konceptuális műveket alkotott. Később visszatért a festészethez. A Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Intézetében tanít 2008 óta. 1997-ben elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, 2001-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott.
https://www.youtube.com/watch?v=xkcR1k3SwrU
Miután megszűnt az Újlak Csoport, visszatért a táblakép műfajához, de elég sajátos módon. A felületek, amikre festett, többek között fadobozokból (csibeetetőkből), teknőből összeállított alapok voltak, erre vitte fel a festéket. Gyakran applikált a képekre különböző anyagokból, például fából, műanyagból, újságpapírból, bársonyból elemeket. Legfőképp épületek külső vagy belső szerkezetéhez hasonló kompozíciókkal dolgozott. Fokozatosan kezdte használni a színeket, azok egyre erősödtek, később is fontos szerepük lesz, akkor azonban már elsősorban vászon alapra dolgozik, embereket ábrázol. Később ikonfeldolgozásokkal is foglalkozik.
Előszeretettel fest azonos tematikára épülő sorozatokat. A 2000-es években készítette a sámánokkal foglalkozó szériáját; a képeken életnagyságú sámánokat látunk különböző beállításokban, valamint a sámánok kellékeit. A megfestésükhöz a Néprajzi Múzeum fotóarchívumában talált fotográfiákat használta, de nem volt célja a hitelesség, sokkal inkább valamiféle utalás. „A vízió és valóság, a romantika és kritika közötti vékony határmezsgyére száműzettünk, olyan területre, amilyenen a sámán is állhat, mielőtt világok közti közvetítő útjára indulna” – írja a képekről Tatai Erzsébet.
A Dubniczay-palotában, a veszprémi kiállításon három nagyobb méretű alkotása látható, mindegyik a tibeti portrék sorozat része: Tibetiek I. (porfesték, akril, vászon, 2000), Tibetiek (porfesték, akril, vászon, 2000) és Tibeti nő (porfesték, akril, vászon, 2001). Ezek a portrék az arc jellegzetes vonásait emelik ki, ezáltal az ábrázolt személy egyéniségét tükrözik (pedig mi nem ismerjük őket), miközben különböző színes jeleket, vonalakat, vagy akár betűket is elhelyez a képen. Mindez egy másik világgal való összeköttetésre is utalhat. Érdekes, hogy a képek nagy méretűek (életnagyságnál nagyobbak), azonban az ábrázolt arcokat nem tudjuk térben elhelyezni, nincs mögöttük környezet. „Festőként arra a mozzanatra figyel, ami miatt, vagy ami által létrejön egy alapjában érzelmi kapcsolat egy arckép és az arcképet néző között.” Ezek a tibeti portrék ilyen szempontból kapcsolatban állnak a 2000-es évek közepe táján festett Cigányportrék sorozattal, melyet az acb Galériában mutatott be.
Gyakran említik művei kapcsán a spirituális vagy szakrális jelzőket. Képei mindenképpen meditatívak, elmélyülésre, lelassulásra és odafigyelésre késztetnek.
Alkotásai számos magyarországi közgyűjteményben megtalálhatóak: Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Ludwig Múzeum, Budapest; Dunaújvárosi Kortárs Gyűjtemény; Irokéz Gyűjtemény, Szombathely.
